A nyolcéves forma kisfiú örömmel húzta végig kesztyűs kis kezeit a villamosmegálló peremét jelző korlátokon. A zúzmara szinte kirobbanó örömmel repült szanaszét a levegőbe. Egy pillanat alatt felismertem az előttem zajló események fontosságát, és szélvészsebesen álltam félre az útjából. Félszeg mosoly ült ki az arcára és nekem pont elég volt ennyi ahhoz, hogy szívemet lelkemet átjárja a melegség, és hogy ne fázzon annyira a lábam az amúgy nem túl vastag átmeneti cipőben.
Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy emlékezzek gyerekkorom teleire, a hó és a dér csodájára, ahogy reggel ámulva néztem ki az ablakon: az akácfák és az árokpart ezüstösen derengett az éppen ébredező nap fényében.
Eszembe jutott az is, hogy milyen volt egész picinek lenni, milyen volt anyu meleg kezét szorongatni a hidegben, milyen volt az arcomba süvítő szél, miközben a szánkó biztonságos ülésén ücsörögtem.
A disznóvágások hajnali hangoskodása, a rántotta és a sült vér, a kolbász és a hurka töltése, és a rengeteg feles, amit a férfiak napközben megittak. Nem tudtam akkor még, hogy mitől olyan jókedvű az egész társaság.
A hóiglu építése, vagy apám téli szánkóleckéje szintén felderengett. Hason feküdt a szánkóra, ujját felemelve oktatott bennünket: „Na, gyerekek, most megmutatom hogy kell lecsúszni!” kiáltotta, majd egy kissé ferde útvonalnak köszönhetően a legközelebbi bokorba csapódott. A levegőbe röppenő sapkájának képe, és az azt követő hosszú nevetés életem végéig elkísér.
Emlékeztem rá, hogy milyen volt később, óvodában, iskolában. Az elém tornyosuló feladatokra és arra, hogy mindent én egyedül akartam megoldani és megtanulni. És így is lett. Hogy milyen volt, amikor csúfoltak a suliban, amikor hazafelé kergettek az osztálytársaim vagy épp, amikor eleredt az orrom vére, és a legjobb barátnőm kísért haza a suliból. Hogy délutánonként átmentünk egymáshoz, becsöngettünk, vagy kiabáltunk mert nem volt csengő, és MTV-t néztünk annál, akinek menő színes tévéje és előfizetése is volt.
Eszembe jutott még, hogy milyen érzés volt, amikor nem figyeltek rám. Milyen volt két műszak között, vagy műszak után látni anyám szorgoskodását a konyhában vagy a jószágok körül. Mennyire irigyeltem a csirkéket, a disznókat, hogy a figyelmére, idejére érdemesek. Nem értettem velem miért nem foglalkozik senki. Nagyon fájt, hogy „nem kellek senkinek”.
Aztán persze emlékeztem az ünnepekre, a születésnapokra és karácsonyokra, az asztal alatt töltött húsvétokra, mert nem akartam Jóska bácsival meg a szomszéddal találkozni (Isten nyugosztalja őket!). Kitörölhetetlenül belém égett a kölni orrfacsaró bűze és a fejbőrömet maró olcsó pacsulik üvegcséinek látványa.
Tudom még milyen volt szégyenlősnek lenni. Anyu kabátujját huzigálni, hogy menjünk már! Hiszen olyan unalmas dolgokról beszélgetnek a felnőttek. Közben mosolyogva letekintenek rám néha, butaságokat kérdezgetnek, de én mennék már haza a játékaimhoz, a testvéreimhez meg a könyveimhez.
Sokan mondják, hogy elfelejtik, milyen volt gyerekkorukban. Számomra minden emlék olyan, mintha csak tegnap történt volna. Elevenen él bennem a gyereklét minden öröme és kínja, emlékszem minden apróságra, nehézségre, bosszúságra és fájdalomra, ahogy persze a boldog, gond nélküli pillanatokra is.
Mert nagyon fontos, hogy soha ne felejtsük el milyen igazából gyereknek lenni.