Igazából ez egy teljesen normális reggel nálunk: olyan, mint a többi hétköznap, csak ma pont hétfőre esett.
Apa reggel 6-kor kel, megy edzeni.
Anya, azaz én, ilyenkor már ébredezem, de még van fél órám, visszaalszom egy kicsit.
Fél 7-kor ébredek (magamtól és nem órára, ez már nagy szó! 🙂 ).
Zuhany, hajmosás, felöltözés.
Gyerekeket 7-kor ébresztem, még az ágyban felöltöztetem őket, mert ha rájuk hagynám, akkor visszaaludnának. 45 percünk van elkészülni, mert szerencsére nálunk a suli csak 8.30-kor kezdődik. 7.45-kor kell elindulnunk, hogy sietés nélkül elvigyük a kisebbet az oviba, aztán irány az iskola.
Természetesen a lányomnak szokás szerint nem tetszik az a szett, amit rá szeretnék adni, elkezd visítani, hogy ő tütü szoknyát akar harisnyával felvenni. Ráhagyom, hogy OK, vegyél fel azt, amit szeretnél, utána sipirc ki a szobádból az asztalhoz reggelizni.
A fiam már a nappaliban van, de épp visszaaludni készül a kanapén a plüss óriás kutyáját ölelve. Nem számolom, de legalább ötször megkérem szépen és kedvesen, hogy üljön az asztalhoz legyen szíves, de mivel a reakció 0 a részéről, ilyenkor sajnos felemelem a hangom, és kezdődik a kiabálás.
Már 7.20, nagyon kéne reggelizni, mert kifutunk az időből.. Ki mit szeretne? Felsorolom, hogy mik a lehetőségek: müzli, turmix, fánk, kalács – kakaóval. Persze, egyik sem nyerő, Maxi palacsintát szeretne, mivel tudja, hogy tegnapról van bekevert tészta. Tényleg?!?! Most álljak neki palacsintát sütni? Igen, Anya, légyszi!!! ..és a Csizmás kandúr nézés.. persze, a hülye anyuka veszi elő a palacsintasütőt és készíti a palacsintát.
Közben a lányom magára önti az Actimelt az asztalnál, ruhacsere, és újabb hiszti, hogy mit is vegyen fel.
Én még mindig vizes hajjal, pakolok össze a konyhában, készítem össze az iskolásnak a tízóraiját, és állva bekapok pár falatot (néha azért sikerül leülni és velük együtt reggelizni).
Közben a fiam is észreveszi, hogy rá is jutott az Actimelből, így beküldöm a szobájába egy zokni cserére, miközben szárítom a hajam. Majd kijön megmutatni, hogy sikerült felvennie a nagy, plüss, karácsonyi zokniját, ami akkora (de legalább jó meleg), hogy egyik cipőjébe se fér bele.. Elmagyarázom ezt neki, újra beküldöm a szobába egy másik zokniért, majd kijön egy pomponossal, ami szintén nem fér bele egyik cipőjébe se. Már röhögök..
7.45, persze megint nem sikerült időben elindulni. A lányom már az ajtónál vár, veszi a kabátját, amikor rápillantok az új tütü szoknyás szettjére, viszont a tegnapi túracipőjét vette fel hozzá, aminek még a színe sem látszik ki a sártól. Nadin légyszi ezt vedd le, mert nagyon koszos, ezt le kell tisztítanunk először, de most nincs rá idő, mert sietnünk kell, vedd fel ezt légyszi!! NEEEEMMM! Persze, ráerőltetem a másik csizmát, mert nem állok neki még csizmát is tisztogatni, így elkezdődik a sírás. Keresem a kulcsokat, de a kocsi kulcsot nem találom, pár perc keresgélés félig vizes hajjal!! Gyerekek örülnek, de jó, akkor ma busszal megyünk..
Megtalálom a kulcsot, indulás végül 8 órakor.
Utálok türelmetlennek lenni, és nem szeretem őket siettetni. Természetesen, ha nagy ritkán a nagyival vannak, akkor mindent időben csinálnak és persze egyedül öltöznek fel. Ettől pedig még szarabbul érzem magam, hogy mit nem csinálok jól.
Sok gyermekpszichológus által írt könyvet olvasok, és elméletben nagyon okos vagyok, de valahogy a gyakorlatban ritkán sikerül megvalósítani azt, amiket ott leírnak: ne kiabálj, ne türelmetlenkedj, motiváld őket.. stb.. De igyekszem.. folyamatosan igyekszem..! Anya vagyok.