A két kezemet összeteszem, áldott jó gyerekünk van. Soha nem rendezett nyilvános hanyattvágódást, nem toporzékolt a boltban, hogy neki mostazonnal kell az a játék vagy cukorka, és úgy általánosságban nem viselkedik úgy, mint egy igazán hisztis hároméves. MÉG?!
Az angolok nagyon humorosan kezelik a hisztis gyermekek helyzetét, egészen egyszerűen terrible two (alias borzalmas kétéves), vagy threenager (hároméves tinédzser) nevekkel illetik ezt az igencsak akaratos korosztályt.
Azért mindenki megnyugodhat: nálunk is akadnak hisztihelyzetek – bár 90%-ban a gyermek kimerültsége okozza azokat. DE! Van, hogy erre a gya(ko)rló anyuka nem minden esetben jön rá azonnal. Szétnéztem hát, hogy milyen hisztikezelési tanácsok vannak (a teljesség igénye nélkül!) és most megírom nektek, hogy mire mentem velük.
Az ölelés
Nekem ez a személyes kedvenc „hisztikezelési” módszerem. Különösen azokra az eshetőségekre kiváló, amikor a gyermek harap, csapkod, vagy pedig random tárgyakat hajigál szét a lakásban. Az első ránézésre is veszélyes minitájfunt megkörnyékezni is nehéz, de azért megpróbálom. Egy ölelés, halk suttogás – mantrázom magamban, amikor a gyerek közelébe férkőzöm. Amikor átkarolom – cseppet sem meglepő módon – hamarosan a nyakamon, vagy a karomon érzem az éles tűfogakat, és a pillanat törtrésze alatt hajítom el a gyereket ölelő karjaim közül.
Figyelem-elterelés
Nemhogy a gyerek, de a saját figyelmemet is képtelen vagyok elterelni ilyenkor, mert – érthető okok miatt – igencsak felmegy bennem a pumpa. Hát igen, van még mit tanulnom.
Bármit is csinálsz, SOHA.NE.ÉRVELJ!
Ezt mindig elrontom. Szinte megszállottan hiszek abban, hogy a gyerekem értelmes, érti amit mondok és előbb vagy utóbb a racionális érvek mentén fog viselkedni. Mondjuk kicsi kora óta meggyőzhető, így én ezt a módszert mindig bevetem. Higgadtan mint egy CIA ügynök. Az üvöltő gyereknek. Nem tudom mire megyek vele, de szerintem beválik! (?) Majd valamikor…
Látom, hogy… értem, hogy…
Próbálj belehelyezkedni a gyermek állapotába. Empatikusan mondd el neki, hogy megérted azt, hogy dühös, hogy mérges, csalódott, a lényeg, hogy teljesen tisztában vagy az állapotával. Ez mondjuk maximum arra jó, hogy megőrizzem a hidegvéremet és emlékeztessem magam arra, hogy miért illegális például a gyereket kilógatni a hatodikról.
Csatlakozhatok hozzád?
Itt nem tudom, hogy konkrétan mire gondol az ötletadó. Kezdjek harapni, rúgkapálni, toporzékolni, vagy a rosszalkodásban legyek partner? Végülis mindkettő elég mókásnak ígérkezik!
Akkor mégis mi működik?
Nálunk két, na jó, három dolog szokott beválni. Kicsit durvának tűnhet, de azért bevállalom: az egyik a kizárás a szobából – akarja a franc, hogy kokival a szemem alatt kelljen dolgozni menni , – a másik a sima megvesztegetés (szebben mondva: kompromisszum kialakítása), a harmadik pedig – ezt csak akkor szoktam bevetni amikor atomnyugodt vagyok – a döntési lehetőség megadása a gyereknek.
Ha például szanaszét hajigálja a cuccait éppenséggel, akkor megadom neki a döntési lehetőséget, hogy
- csak a kisautókat kell elpakolnia, én segítek az építőkockákkal
- ráér a mese/játék végén elpakolni, ha neki úgy jobb
- kiválaszthatja, hogy mit hova akar elpakolni, azt is megbeszéljük, hogy minek hol lenne a legjobb helye.
Jellemzően, amikor felajánlom neki a segítségemet, ezerszer közreműködőbbé válik. Ugyanez igaz arra az esetre is, amikor úgy érzi, kikérem a véleményét, illetve ő döntheti el, hogy mit és hogyan szeretne csinálni.
Senki ne essen kétségbe – ha az üvöltő gyereket kirakom a szobából, ott vagyok mellette, fogom a kezét, simogatom, nyugtatgatom, MEGÉRTEM ŐT és szépen megvárom amíg megnyugszik anélkül, hogy szétkarmolná az arcomat. Ha megnyugodott (vagyis megnyugodtunk!) akkor behívom, megölelem, megpuszilom, megbeszéljük a történteket, és a fejemet rá, hogy ha megkérdezem: „Álmos vagy?” egy halk „Igen!” lesz a válasza. Szumma szummárum: egy jó alvás amúgy is mindenkinek jót tesz. Nem igaz?