Quantcast
Kezdőlap KedvencekSzülés Homokzsák, pánik, csodák – szülések és tanításuk

Homokzsák, pánik, csodák – szülések és tanításuk

Soltész Vera
szülés

Életem legcsodálatosabb és egyben legtraumatikusabb élményei is a szüléseimhez kötődnek. Gyakorlatilag mindent megtapasztaltam, amit lehetett. A történések egy részét a pokolba kívánhatnám, mégis azt mondom, a tapasztalás áldásként is felfogható. Veszteségek és csodák. Három egészen különböző születés és tanítás története.

Az első, természetes szülés

Nagyfiam természetes úton született, viszonylag gyorsan, nagyjából hat óra alatt. Szerintem neki már a könyökén jön ki a történet: éppen mesét néztünk, mikor megéreztem, hogy ő elindult a külvilág felé…és mire Horton, az elefánt levetette magát a virágtengerbe, hogy megtalálja szöszgömbön élő, szemmel nem látható barátait –mi elindultunk a kórházba. A fájások rendszerességét felismertem, minden egyéb dologban bizonytalan voltam. Féltem az ismeretlentől. Az oxitocin és a durva repesztés megtették kegyetlen hatásukat; fiam sosem tapasztalt fájdalmak közepette, küszködés, vágások, és a jól ismert hasra-könyöklés árán, de egészségesen született meg. Az addigra már nyolctagúra duzzadt közönség előtt, akik a veszélyesnek ítélt helyzetre tekintettel a szülés végére sereglettek körénk. Az aranyóra viszont életem legszebb órája volt, ahol ismerkedtünk az érzéssel, hogy már nem ketten, hanem hárman vagyunk. Azt hiszem, felfogni ezt valójában évekbe telt.

A kórházi események, a szülés és az utána következő időszak fizikai következményeinek, fájdalmainak feldolgozásához időre volt szükség. Az első két hétben azt mondtam: soha többé. A boldogság sem azonnal érkezett meg, kezdetben a kimerültség, az alváshiány, és a bizonytalanság depresszív irányba kezdett húzni.húzott. Emlékszem, hazahoztuk a fiunkat, néztem őt, és az volt az első gondolatom, hogy most mihez kezdjek? Más valaki vagyok, és itt van még valaki. Megfogni is alig mertem, féltem, hogy kárt teszek benne. Véglegessége és ismeretlensége miatt olyan feladatnak tűnt az anyaság, amit én nem tudok megoldani. Ráadásul erről nem beszélhettem senkinek, mert akkor „milyen anya vagyok már”. Szerencsére ez az állapot nem tartott sokáig, hiszen természetesen tudjuk, mit kell tenni, mint mindenki, én is belerázódtam.

Két  dolog volt nehezítő tényező: a kialvatlanság, és a külvilág folyamatos vélemény-zaja. Ezért utólag mindenképpen azt mondanám akkori magamnak és mindenkinek: aludj, amikor csak tudsz, értesd meg mindenkivel, hogy ez a legfontosabb, illetve hogy zárd ki a megfelelési kényszert és mielőbb hallgass a belső hangodra!

Érdekes, hogy ekkoriban álltam ki valamiért, és hallattam a hangomat először életemben: a megőrzőben üvöltött a rádió, és a babákat természetesen zavarta. Sírtak. Döbbenet volt, hogy ezért egyáltalán szólni kell. Hát szóltam, nem is finoman. 28 év alatt soha azelőtt senkire nem szóltam semmiért. Mik ébrednek az emberben, ha egyszer anya lesz…

Ugyan sok részlet utólag kiesett az emlékezetemből (tudjuk jól, hogy szülés közben az ember „nincs ott”, a tudat mintha többféle dimenzió mezsgyéjén járna), az első szülés történéseiből néhány tapasztalat örökre bevésődött. Az egyik, hogy bár fizikailag elég valószínű, hogy egyedül is megszültem volna a fiamat, de a tudat, hogy a férjem ott van velem, a támaszom, együtt éljük át az egész folyamatot, és vigyáz rám, a legjelentősebb kapaszkodó volt. A másik annak a hihetetlen saját erőnek a megismerése volt, amit a nő akkor is képes mozgósítani, amikor úgy gondolja, nem bírja tovább. Belehalok, vegyékmárki, altassanakel. Igen, van ez a pont. És éppen akkor, egy ismeretlen rejtekből érkezik ez a tartalék. Pont annyi, amennyire szükség van, hogy a csoda megtörténjen.

A sürgősségi császár, érzéstelenítéssel

Ez egy minden szempontból szomorú történet. Kislányomat egy szokásos, szülés előtti vizsgálatnál felfedezett szívhang-rendellenesség miatt azonnal ki kellett emelni. Ettől a perctől kezdve, talán a sokk és a kapkodás hatására, sok emlék kiesett. A sietség miatt nem volt idő megvárni a férjemet, egyedül voltam a műtőben. Egy idegen kórházban, ismeretlen orvosok közt. Akkor éltem át életem legnagyobb félelmét. Remegtem. A gerincérzéstelenítés semmiség volt. Ami azonban utána következett, az maga a rémálom. Amint érzéketlenné váltak a lábaim, olyan pánikszerű érzés tört rám, amit azelőtt soha sem éreztem. Menekülési vágyat éreztem, de mozdulni sem tudtam. 33 évig tudtam irányítani a testem, most azonban nem volt uralmam semmi felett. Nyugtatót tettek az infúzióba, de nem lettem nyugodtabb, csak álmosabb. Remegés tört rám, erős hányinger kerülgetett. Szememmel férjemet kerestem elveszetten, de nem tudott időben visszaérni, ami őt is sokáig bántotta. Közben az érzéstelenítő hatására szomjúság tört rám. Olyan volt, mintha vatta lenne a számban és a torkomban. Azt hittem, megfulladok. Könyörögtem vízért, sírtam, de csak benedvesítették a számat. Semmi emberit nem éreztem, minden fehér volt, vakító, távoli és rideg.

Utólag úgy gondolom, ennek jelentős szerepe lehetett az évekkel később kialakult szorongásos és pánikreakcióim megjelenésében.

A kislányunk betegen született meg, így akkor csak egy pillanatra láthattam. Aztán valahová kitoltak. Pokolian szédültem. A szülés után hat órán át feküdtem egy ágyon, homokzsákkal a hasamon, és őrült remegés rázott, már fájt. Azt mondták, ez normális. Néha rám nézett valaki, de egyébként magányosan feküdtem ott. Küzdöttem a rosszulléttel és a hírrel, amit férjem hozott a lányunkról: nagyon beteg, és sajnos semmi jóra nem számíthatunk. Éjjel nem aludtam az intenzíven, csak imádkoztam, energiát küldtem neki, és kommunikálni próbáltam vele gondolatban. Azóta sem tudom, hogyan éltem túl mindezt. Talán az az erő, ami már az első szülésnél megmutatkozott, az segített a víz színén maradni. És a család segítsége és szeretete. Emlékszem, eljött a doktornőm meglátogatni. Ültünk a folyosón és némán mosolyogtam rá. Mert ilyen vagyok. Tartom magam. Annyit mondott: Veronika, ismerem önt. Minél inkább fáj, annál jobban mosolyog. Akkor felszakadt egy gát. Végre tudtam sírni. Majd később elmesélte, hogy sok tragédiát látott már, és minden gyermek születése más-más tanítást hoz a családtagoknak. Ez a mondat is segített később értelmet találni a történtekben.

A veszteség félelmet szült bennünk a jövőre nézve, ám bennem erősebb volt a vágy, hogy szüljek még, sőt, biztosan tudtam, hogy ezúttal minden rendben lesz. Nem tudom, honnan tudtam. Ez olyan, mint ahogy a gyerekek nemét is megérezzük. Egyszerűen csak tudjuk…

Szintén sürgősségi császár, altatással

Második kisfiam meghallotta imáimat, hívásunkat, és hamarosan eljött hozzánk. Nagyon boldog voltam. Nem féltem. Férjem azonban még mindig cipelte a korábbi trauma okozta félelmet, melyet a 20. heti vizsgálat jó hírei némileg oldottak. Most először gondoltam a szülésre tudatosan. Akkorra már volt némi ismeretem az energetikai kezelésekben, melyeket nagyon szerettem, mert sokat segítettek a tragédia feldolgozásában, és a babavárás örömeit is erősítették. Remekül voltam. Készültem. Sok keresgélés után szülésznőt választottam. Többször is találkoztunk, beszélgettünk. Ági csodálatos szülésznő, mindenre részletes és megnyugtató válaszokat adott, már a lénye is megnyugtató volt. VBAC-re készültünk, vagyis császár utáni természetes szülésre, mely jelent ugyan esélyt a császármetszésre vagy sérülésre, de jóval nagyobb arányban sikeresen alakul.

A kiírt napon megindultak a fájások, de rendkívül lassan, vontatottan zajlott a folyamat, így az első 24 órában otthon vajúdtam, 20 perces fájásokkal. Aludni sem nagyon tudtam. Ebben a kimerült állapotban mentünk be a kórházba. Ugyanaz a kórház, mint az első alkalommal – mégis egészen más atmoszféra fogadott. Az orvosom és a szülésznőm maximális figyelme és támogatása mellett, lágy zene, borogatások, masszázs segítségével egyfajta álomszerű állapotban jutottam el a kitolási részig. A sors azonban megint közbeszólt: a korábbi varrat megrepedt, a kisfiam pedig elakadt. Gyors helyzetelemzés után villámgyorsan betoltak a műtőbe. És megint a vakító fények, ridegség, de a legrosszabb az volt, hogy az egy perces pokoli fájások közepette kikötözték kezem-lábam, majd a nővérke flegmán rámszólt: „Ne kiabáljon már, mér’ csinálja ezt?!” A doktornő ekkor ránézett, és egyetlen mondattal helyre tette. Egyedül ismét az ő jelenléte oldotta a félelmem, hiszen férjem itt már nem lehetett jelen. A szemembe nézett és annyit mondott: most minden rendben lesz. És tudtam, hogy ha ő mondja, akkor így is lesz. Filmszakadás, elaludtam.

A következő képkocka a sötétség, és egy hang: Veronika, minden rendben! Nem tudtam, hol vagyok, mi történik, és ki beszél hozzám. Valami gurult velem valahová. Kellett egy perc, mire rájöttem, hogy szülésem volt – és élünk. Könny csorgott a szememből. Újra elaludtam. Mikor felébredtem, mellém ült a doktornő. Elmesélte, hogy mikor drága férjem megtudta, hogy a műtét rendben zajlott és felsírt a kisfiunk, úgy zokogott, mint a záporeső. Nem csoda. Ő abban a pillanatban engedte el az azóta cipelt félelmeit és gyászát. Aztán behozták a kisfiam. Néztük egymást. Pontosan olyan volt, amilyennek éreztem. Tökéletes. Minden a helyére került.

Az ott-tartozkódásom alatt csak a kialvatlanság volt a mumusom. Egyébiránt kedvesség és segítőkészség vett körül a kórházban, még a legkiszolgáltatottabb helyzetekben is, abból pedig akad bőven. Amiért hálás vagyok, az a férjem, a családom szeretete, segítsége, öröme. Hálás vagyok még a szülésznőmnek, és a kedvenc doktornőmnek, mert nem csak egy páciens vagyok, hanem ismeri a lelkemet is. Ezek azok a dolgok, amelyek emberivé és feldolgozhatóvá teszik az eseményeket, bárhogy is alakuljon. Minden szülés más, minden gyermek története más. A tapasztalás pedig csak egyre tudatosabbá tesz minket, ami azért fontos, mert ragaszkodnunk kell a szülést megillető emberséghez és tisztelethez.

Ez is tetszeni fog