A fiam születésekor naivan azt gondoltam, hogy majd remekül ellesz a kiságyban, és meg angyali mosollyal ébredek hozzá, ha mégis felsír éjjel egyszer, és visszaaltatom. Elméletben ugye minden olyan szépen és tökéletesen működik. De az én fiam nem aludt már újszülött korában sem, és utána még naagyon-nagyon sokáig tartott igényt a társaságomra este 10 és reggel 6 között. IS.
A kezdetekkor természetesen egy szobában aludtunk az egyszerűség végett. Ő a kiságyban, én a nagyban, a férjem a kanapéra kényszerült, tekintve hogy a munkanapjai nagy részét már akkor is a volán mögött töltötte. Ahogy telt-múlt az idő, azt vettem észre, hogy a gyerek mintha jobban aludna a nagy ágyban, ha mellettem vagy rajtam van, de a bölcsőhalál miatti parám apropóján hallani sem akartam arról, hogy egy ágyban aludjunk, pláne éjjel.
A költözés
8 vagy 10 hónapos lehetett a kisfiunk amikor elköltöztünk, és csodálatosan kifestett, berendezett babaszobával vártuk, ahol persze nekem is volt egy kellemes kis fotel elhelyezve az altatás, éjjeli szoptatás manővereinek kivitelezéséhez. Durván egy hétig bírtam a kiképzést ilyenformán, hiszen őnagysága 5-8 alkalommal kelt éjszaka. Egy átlagos 8 órás éjszakával számolva, alkalmanként fél órányi szoptatási/visszaaltatási kísérlettel ki lehet számolni, hogy nagyjából mennyit aludtam. Jobb napokon akár 2-3 órát is sikerült egyhuzamban, de jellemzőbb volt a nullához közelítő alvásmennyiség. Akkor én megfogadtam, hogy minden nevelési elvet és nagyszülői intelmet szépen a sarokba hajítok és a tulajdon túlélésem érdekében magam mellé veszem a csemetét.
Így sem volt sokkal könnyebb, de már az is rengeteget számított, hogy nem kellett éjjel felkelnem és átmennem egy másik szobába, majd onnan visszakecmeregni az ágyba.
2 évvel később…
És most ugorjunk is előre 2 évet, mert kb akkor jött el az első nap, amikor az én drága kisfiam végigaludta az éjszakát (3 éves korában). De azért nem csinált belőle azonnal rendszert, a fix 2-3 éjjeli ébredés megmaradt, de már kezdtem visszanyerni emberi formámat, és az idegrendszerem is alulról közelítette a működésének minimál szintjét. A férjem ekkor már pedzegette, hogy igazán jó lenne már, ha a gyerek a saját szobájában és saját ágyában aludna, amiről én hallani sem akartam. Vagyis csak ennyit kellett mondanom: „Jó, de akkor te mész át, ha felkel!”,amire általában az volt a válasz, hogy „Úgyis téged akar éjszaka.” Több veszekedés, meg „túl nagy már ehhez” és hasonló érvek mentén kialakuló viták múltán én továbbra sem engedtem az együttalvásból.
A férjemet próbáltam beinvitálni, hogy inkább aludjon ő velünk, de tekintve, hogy a fiam minden alkalommal zokogásban tört ki, amikor meghallotta az apját horkolni (mondjuk 7 napból 5), és nem is bírt visszaaludni az apából kihallatszódó zörejek miatt (én sem tudtam tőle elaludni), hamar elvetettük ezt a lehetőséget.
A férjem szerint „ez nem normális”, de én kitartottam álláspontom mellett: „óh, ha tudnád, hányan alszanak pedig így”, továbbra sem változtattunk semmin. Önző lettem volna? Meglehet! De ha az alvásról van szó, higgyétek el, BÁRMIRE KÉPES vagyok. Ennyi önzés meg hadd férjen már bele!
További 2 évvel később
Úgy látszik mi minden ilyen altatós dolgot a költözéssel hozunk összefüggésbe, mert újfent megjegyezte a férjem, hogy oké, de most már a gyereknek lesz saját szobája és irgum-burgum már pedig illenék tényleg ott aludnia.
Nem értettem vele egyet, és őszintén megszerettem a fiammal közös együttalvást az elmúlt évek folyamán, még akkor is, ha nem egyszer kaptam könyékkel a szemembe, vagy a mellembe, illetve gyomorszájon is rúgott jónéhányszor. De! A kistesó érkezése bizony elég nyomós indoknak bizonyult ahhoz, hogy tényleg rávegyem magam arra, hogy őfelsége külön aludjék.
Míg el nem készült a saját szobája, addig együtt durmoltunk tovább a 160 centi széles matracon és baromi jókat aludtunk, de közben már sokat meséltünk neki a szobájáról, hogy milyen lesz a saját ágya, néha úgy tűnt, mintha örülne is neki, de jellemzően azért mégsem tartotta valami jó ötletnek.
Aztán egyik nap, amikor berendeztük a gyerekszobát és a férjemtől ismét végighallgattam egy szentbeszédet, úgy döntöttem, hogy oké, akkor kezdjük el. A 90 centi széles gyerekágyon nyomorogtunk egész éjjel, de a gyerek a saját szobájában aludt – heuréka! Ugye senki nem gondolta, hogy azonnal egyedül fogom hagyni? Akkor jó.
Szóval a létező összes éjjeli világítóeszközt egy helyre gyűjtögettük, ami elemmel működik, mert nagyon félős a gyermek, és beszereztünk egy leesés-gátlót is. 1-2 éjszakán át nem is moccantam mellőle, majd, amikor képes voltam az „altatás” (értsd: én is mindig elalszom vele) után felkelni és átcammogni a vadiúj babaszobába (bizony, mindjárt kezdődik elölről az egész! :D), úgy tűnt, hivatalosan is elkezdődött a különalvásunk.
Ennek mindössze 4-5 hete. És hogy mi van velem azóta? Ramatyul alszom, éjjel pedig továbbra is 3-5 alkalommal felkelek, átmegyek csekkolni az ötévesemet, aki mindig lerúgja magáról a takarót és félek, hogy megfázik. Hát ennek már sose lesz vége? Ha jól ki akarom magam pihenni, akkor pedig egész egyszerűen megkérem a fiamat, hogy jöjjön át aludni hozzám…