Már kislányként is nagyon empatikus emberpalánta voltam, valahogy zsigerből jött az érzés, hogy segítsek másoknak. Sokáig nem tudtam, miért vagyok ilyen, aztán megismertem Gary Chapman 5 szeretetnyelv- elméletét, és megvilágosodtam. Az én szeretetnyelvem a Szívességek: akkor érzem a törődést, ha tettekben nyilvánul meg. Ezzel párhuzamosan pedig nyilván én is így fejezem ki a szeretetemet. Könnyebb az életem, mióta tudom, hogyan működök, de közel tíz év önismeret sem volt elég ahhoz, hogy elfogadjam: mások bizony nem így gondolkodnak. Igyekszem, nagyon- nagyon igyekszem, és becsszó, hogy sokkal türelmesebb vagyok, de már több, mint egy hete forr bennem a düh bizonyos embertársaim iránt.
Mert annyira sokan nem értik, hogy milyen helyzetben van a világ!
Koronavírus.
Döbbenet. Hitetlenkedés. Félelem. Kapkodás. Kényszerített higgadtság. Problémamegoldás. Új élethelyzethez szokás. OTTHONMARADÁS.
És nemtörődömség. Gúnyos nevetés. Pökhendi kommentelgetés a Facebookon. Futás a szabadban, hiszen nincs teljes vesztegzár. Csekkbefizetés a postán. Óriási bevásárlások, felhalmozás. Gyerekkel kenyérért sétálás.
Köztes állapot pedig nincs. Mondjuk igazából nincs is szükség rá, hiszen a lényeget vagy felfogod, vagy nem.
A bevezetőben kifejtettek miatt nehezemre esik megértést keresni. Nekem zsigerből jön. Meg persze vannak kiegészítő tényezők is: a józan paraszti eszem. És az sem elhanyagolható szempont (az én esetemben), hogy egy majdnem három éves kisfiú anyukája vagyok, ergo példát mutatok, ha akarom, ha nem. És szeretnék jó példa lenni.
Otthon maradok. Már sokadik napja. Pedig itt a tavasz, és annyira mennénk! Futni, játszóterezni, dolgozni, oviba, fodrászhoz, műkörmöshöz… De nem teszem, mert ennek a borzasztó rémálomnak, amiben Európa fuldoklik, csak és kizárólag úgy lehet vége, ha én is otthon maradok.
És nem, nem csak azért maradok otthon, hogy ne fertőződjek meg. Az is fontos szempont, bár őszintén mondom, nem félek annyira a vírustól, mint amennyire lehet, hogy valójában kellene.
Azért maradok otthon, mert dolgozik bennem az empátia és a KOLLEKTÍV FELELŐSSÉGTUDAT.
Hogy mi is az? Amikor felfogod, hogy mi a szereped abban a láncban, amit ez a szemét koronavírust tolt az arcunkba.
Mert ha én kimegyek, más miért ne tenné? Ha én órákig sétáltatom a kutyám, nem pedig csak kiviszem a sarokra, és amint elvégezte a dolgát, megyek is haza, más miért ne tenné? Ha én kimegyek a csodás tavaszi napsütésbe futni egy nagyot, hogy elűzzem a gondokat a fejemből, akkor más miért ne tenné? Ha én eleget teszek a kisfiam kérésének, és elviszem a játszótérre, ahová naponta jártunk, akkor más miért ne tenné? Ha én fogom magam, és elmegyek egy kenyérért, aztán két óra múlva egy liter tejért, aztán meg paradicsomért, mintha más dolgom se lenne, akkor más miért ne tenné? És ha más sem teszi, akkor senki sem marad otthon, vagyis a vírus szépen vidáman száll emberről emberre, és fertőz. Fertőzi az ovist, a postást, a pénztárost, a kamionost, az árufeltöltőt. Akiknek semmi baja nem lesz egy kis köhögésen és lázon kívül.
De fertőzi a szívbeteg havert is. Meg a rákot legyőzött szomszédasszonyt, akinek az immunrendszere a béka feneke alatt. Meg a 70 éves nagymamát. És ők szépen csendben belehalnak. Egyedül. Rettegve. Levegőért kapkodva, a szeretteikért sírva. Vagy csak egyszerűen leszedálva, mert nem jut nekik elég lélegeztetőgép, a végtelenségig kimerült orvosok és nővérek pedig inkább elkábítják őket, hogy ne szenvedjenek fölöslegesen.
És közben ha befullad a gyerek, mert kruppos, vagy valaki munkába menet (mert vannak, akiknek igenis menni kell, még akkor is, ha legszívesebben otthon maradnának) balesetet szenved a kocsival, vagy vakbélgyulladást kap, az is meghalhat. Igen, ma, 2020-ban meghalhat. Miért? Mert a kórházak tele vannak koronavírusos betegekkel. Nincs ágy. Nincs felszerelés. Nincs orvos, aki megműtse!
Túlzás? Rémhír terjesztés? Nem, kéremszépen, ez a kőkemény valóság, ami most történik. Olaszországban. És Spanyolországban, ahol élek. 10 perc sétára van a kórház, ahová csodás emlék köt: ott lettem anya. Három éve ott született a fiam, és minden reggel, munkába menet elbiciklizve mellette felmosolygok a hatalmas épületre. Ami most karanténban van, és emberek halnak meg értelmetlenül. Madridban már választani kell a betegek között, mert NINCS ELÉG LÉLEGEZTETŐGÉP. És meghalnak azok, akiknek nem jut.
Csak a boltba mennél kenyérért? Csak elmész futni a határba, ahol nincs senki? Csak kimész az utcára motorozni a gyerekekkel? MÁS MIÉRT NE TENNÉ?! Te megteheted, mert olyan helyen élsz? Miért van több jogod a friss levegőhöz, mint annak, aki Budapesten él egy tizedik emeleti panellakásban? Te lehet, hogy csak beszállsz az autóba majd kiszállsz a kirándulóhelyen, ahol a madár se jár, de a társasházban élő beszáll a liftbe, megnyomja a gombot, tüsszent, kiszáll, kinyitja a bejárati ajtót, összefut a szomszéddal, akik éppen hazafelé jön, és száll be utána a liftbe…egyből nem csak egyedül voltak, ugye?!
Az ő baja? Nem, nem az ő baja! Hanem mindannyiunké.
Csak egy kicsit kell összeszorítani a fogunkat. Csak egy kicsit kell kibírni. Egy hét, két hét, két hónap? Kibírjuk!!!
Több, mint egy hete vagyunk bezárva, mi már kötelezően. És rohadt nehéz, persze, hogy az. De szeretném, ha vége lenne ennek az egész szörnyűségnek. Meg akarom ölelni az anyukámat, aki 2000 km-re van tőlem. Meg akarom puszilgatni az unokaöcséimet. Az anyósomat. Emberek közé vágyom.
Én itthon maradok, de ha te olyan önző és buta vagy, hogy nem fogod fel, hogy ne tedd, akkor mindenki szívni fog. És sokkal de sokkal tovább fog tartani, mint kellene.
Te csak egy vagy a sokból. Ahogyan én is. De ha otthon maradunk, mindenkinek jobb lesz.
Egy mindenkiért, mindenki egyért.