Nem, ne ijedjetek meg, nem még egy koronavírussal foglalkozó, hisztériakeltő cikk, az én hócipőm is tele van vele, mint az európai lakosok nagy részének. Továbbra is rendíthetetlenül hiszek abban, hogy a világ felét letaroló vírusok ma már nem léteznek, és továbbra is elhiszem, amit az általam hitelesnek tartott források (WHO, aktualizált tudással rendelkező orvosok, akiket követek a közösségi oldalakon) szajkóznak: ne rohanjunk babkonzervet halmokba vásárolni, se speciális arcmaszkot százezer forintért, mert az egész hisztériának nagyobb a füstje, mint a lángja. Mossuk a kezünket, erősítsük az immunrendszerünket, és maradjunk nyugodtak, néhány hónap, és minden rendben lesz. Egyszerűen nem tudom úgy felfogni, mint a zombis filmekben az apokalipszist, amit sajnos egyre többen vizualizálnak.
Mégis lemondtam a múltheti repülőutam, amire hónapok óta készültem.
Májusban lesz három éves a tündéri kisfiam, aki a mindenem. Hatalmas szeretetben, nyugodt harmóniában nevelgetjük a férjemmel, imádok a családommal lenni. De három éve már, hogy segítség híján sehol sem voltam úgy igazán kikapcsolódni egyedül. Még egy moziban sem, nemhogy egy egész hétvégére.
Az én drága férjecském a csodás gyerekkori barátnőmmel összefogva meglepetésként megszerveztek egy kiruccanást, péntek estétől hétfő reggelig, ami csak rólunk, csajokról szólt volna: stílustanácsadás, termálfürdő, vacsi, koktélozás, színház, városnézés. Te jó ég, mennyit álmodok ilyen programokról! El sem hittem, amikor kiderült a meglepi.
Mivel kétezer kilométerre élek Magyarországtól, repülőjegyet kaptam karácsonyra: Santanderből repültem voltam Ryanairrel Budapestre, utána pedig vissza.
És négy nappal az indulás előtt Észak- Olaszországban karanténba vontak több várost is, azóta pedig egyre több helyen bukkannak fel fertőzött emberek, akik miatt vesztegzárat kell vonni bizonyos épületek köré.
Én pedig betojtam.
Nem a vírustól félek. Vagy hogy hazahozom. Hanem attól, hogy hetekre elzárnak a kisfiamtól. Abba pedig belebetegednék.
Tudom: mekkora az esélye annak, hogy pont az én járatommal történjen valami, hogy pont abban a hotelben legyen fertőzött valaki, ahol én szállok meg, vagy pont abban a termálfürdőben zárják be az ajtókat, ahol én áztatom fáradt anyuka-testem…?
Azóta már kiderült, hogy az égvilágon semekkora, bár ezzel akkor is tisztában voltam, amikor először felmerült, hogy mégsem szállok fel a gépre.
Mégsem tudtam megtenni.
És hogy miért nem? Mert anya vagyok. Mert amikor a fiam megszületett, minden más lett.
Azóta majdnem jobban vigyázok saját magamra, mint rá. Tudom ez így kimondva, leírva nagyon durván hangzik, de elmagyarázom, hogy hogyan is értem pontosan.
Kerékpárral hordom oviba. Árgus szemekkel nézem a kereszteződéseket, amikor mögöttem ül, minden apró dologra igyekszem odafigyelni, amikor együtt közlekedünk. Amikor pedig egyedül vagyok, mindig belém villan: mi lenne, ha nem érnék oda érte, mert történik velem valami…
A születése utáni első évben a hormonrendszerem teljesen felborult (lombik baba, nem csodálom, hogy a testem bedobta a törölközőt a négy évnyi injekciózás után), aminek “köszönhetően” borzasztó rosszul éreztem magam néha. Szédültem, hányingerem volt, lezsibbadt a karom, égett a gyomrom- rohamszerűen, csak jött és ment egy fél óra alatt, de akár naponta is megjelent. Voltam én mindenfelé, mire rájöttem, hogy mi okozta. És addigra már teljes pánikban voltam. Hogy miért? Mert rettegtem, hogy valami komoly dolog áll a háttérben, és nem tudom felnevelni a gyerekemet.
Azóta már jól vagyok, de mániákusan figyelek az egészségemre. Persze, nem tudok mindent kivédeni, elkerülni, de ami tőlem függ, azért igenis megteszek mindent, amit csak kell.
Ilyen volt nekem a repülőút is. Halaszthatatlan látogatás vagy fontos munka miatt mentem volna, legalábbis azt hiszem. De a csajos hétvége nem tartozott abba a kategóriába, amiért megkockáztattam volna egy esetleges többhetes távollétet.
Tudom, ilyen alapon maradjak itthon, ki se lépjek a kapun, hiszen mindig történhet valami, de valahogy úgy éreztem, hogy nem tudnék nyugodtan kikapcsolódni egy ilyen általános európai pánikhelyzetben.
Nagyon rosszul esett lemondani, bár a barátnőm teljesen megértő volt. (Köszönöm, Adri!)
De nem bántam meg, hogy nem mentem el, így maradtam nyugodt.
Az univerzum, vagy mi pedig engem igazolt, a kisfiam pénteken a semmiből lázas lett és hányt. Estére már semmi baja nem volt, és azóta is tökéletesen van, de nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha egy beteg gyereket hagyok itt.
Milyen furcsa is a sors, ugye? Tényleg minden okkal történik vajon? Talán ideje elkezdenem hinni ebben a hatalmas közhelyben?:)