Az Indexen olvastam néhány napja egy nagyon érdekes írást, miszerint azután, hogy Spanyolországban bevezették az apai gyest, az azt igénybe vevő férfiak gyermekvállalási kedve esni kezdett.
Mivel történetesen ebben csodás országban élek, a férjem spanyol, és huszonhat hónapja itt született a kisfiunk, nagyon megfogott ez az érdekes, tanulmányokkal alátámasztott cikk.
Mielőtt kifejteném a véleményem, muszáj egy kicsit pontosítanom a tisztánlátás miatt: a cikkben úgy ábrázolják, mintha az apa egyedül lenne otthon a babával. Nem így van, vagy legalábbis egyáltalán nem ez az általános: egyszerre, anyával együtt vannak otthon. Jelenleg öt hét az apasági szabadság, jellemzően közvetlenül a gyermek születése után veszik igénybe, és nagyon kevés az az alkalmazotti munkaviszonyban dolgozó apuka, aki ne használná ki ezt a lehetőséget. A férjem vállalkozó, három napig volt itthon velünk. Ő egy a 45%-ból, aki nem él(het) az apasági gyes jogával. 2021-re tizenhat hétre fogják növelni az apasági szabadságot. Erre itt élőként csak annyit tudok mondani, hogy állítólag közeleg egy újabb gazdasági világválság, majd meglátjuk, hogyan tartható fent ez a – szerintem- nem túl életszerű rendszer.
Na de kanyarodjunk vissza a cikkhez: azt találták, hogy „hogy azok a családok, amelyek jogosultak az apai gyesre, kisebb eséllyel vállalnak gyereket a jövőben. A számítások szerint azon apáknak, akik igénybe vették a szabadságot, két évvel később 7-15 százalékkal kisebb valószínűséggel született újabb gyerekük.”
Ezen a kutatási eredményen huszonhat hónapja segítség nélkül itthon lévő anyaként hangosan felnevettem.
Végre kutatások is igazolják, hogy „csak” gyermeket nevelni nem is olyan könnyű feladat! Annyira nem, hogy az apák, akik végre belekóstolhatnak a csecsemővel otthonlét embert próbáló mindennapjaiba, azt mondják, hogy talán mégsem kérnek belőle mégegyszer. Vagy többször. Pedig nekik nem is kell császármetszésből vagy gátsérülésből felépülni úgy, hogy közben vérző mellbimbókkal próbálnak szoptatni egy miniatűr emberkét, jobb esetben kétórás etapokban sikerült alvásokkal. Heteken keresztül. Persze, tudom, a hormonok segítenek, és anyaként gyorsan el is feledjük a fizikai megpróbáltatásokat, de a mindennapok maradnak. Mert ugye anya automatikusan itthon marad a babával.
Apa akármennyire fáradt is, öt hét után egy reggel becsukja maga után az ajtót, és elindul abba világba, ahol újra felnőtt lehet, ahol értelmesen beszélgethet, ahol kikapcsolhat – legyen szó bármilyen nehéz fizikai munkáról is. És amikor este hazaér, az esetek többségében tiszta ház, mosott ruha, frissen főtt (vagy legalábbis főtt) ebéd/vacsora várja. Mert a legtöbben akkor is elvégezzük a minimum napi teendőket, ha majd belerokkanunk is. Mert otthonlévő anyaként „csak” ez a dolgunk.
És igen. Az a “dolgunk”, hogy gondját viseljük a gyerekeinknek, hogy otthont teremtsünk és hogy egy igazi családot működtessünk (az már másik cikk témája lehet, hogy erre munka mellett is képesek vagyunk…).
Örvendetesnek tartom, hogy az apák is láthatják az gyermeknevelés igazi arcát. Az viszont elszomorít, hogy emiatt elmegy a kedvük az újabb baba vállalásától. Valami furcsa érzést kelt bennem ez a kutatási eredmény. Mintha szembeköpné azt a többezer évet, amikor a gyereknevelés csak és kizárólag az anyára hárult.
Őszintén szólva valahogy úgy érzem, ez egy mondvacsinált indok. Hogy valamit tenni kellett a népességfogyás vitathatatlan ténye mögé. Megkérdeztem a férjemet, hogy ő valójában hogyan látja ezt az egészet. Spanyol, egygyerekes, dolgozó családapa, róla szól az eredeti cikk. Igaz, hogy vállalkozóként nem élvezheti ki a spanyol állam családtámogatási rendelkezéseinek előnyeit, de maximálisan részt vesz a fiunk nevelésében. Tisztában van minden szépségével- és minden nehézségével is.
Ő tehát azt mondja, hogy nem amiatt nem akar több gyereket, mert rájött, hogy sok a dolog vele. Hanem mert -hangozzon ez bármennyire önzően- egy gyerekkel könnyebb olyan életet élni, amilyet elképzeltünk magunknak. Egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy olyan életminőséget szeretne a fiunknak is és magunknak is, amiben mindenki szükségleteit ki tudjuk elégíteni.
Lángokban áll a fél világ, Földünk jövőjének elképzelésétől ökölbe szorul a gyomra. Szeretné élvezni az életet az egyetlen fiunkkal úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Több gyerekkel már nem tudnánk ezt az életszínvonalat fenntartani.
Nincs egyedül a véleményével, több spanyol ismerősömet megkérdeztem a témával kapcsolatban, és mindegyik azon az állásponton van, mint a férjem. Carlos barátunk kisfia egyidős Pabloval, a mi fiunkkal, ő teljes időben van otthon a kicsivel már két éve. Imádja, családjuk pedig tökéletesen működik úgy, hogy a felesége jár el dolgozni otthonról, mert ez a legjobb megoldás mind anyagilag, mind időbeosztásban.
Oscar kislánya három éves, már oviba jár. Feleségével váltott műszakban dolgoznak: amikor ő délelőttös, Ana délutános és fordítva, így tudják megoldani a kislány felügyeletét.
Szomszédaink, Jesús és Angelines fia huszonhárom éves. Egyetemen tanul, itt nincsenek államilag támogatott szakok, a tandíj és az albérlet igencsak megterheli a családi kasszát. Vagyunk olyan jó viszonyban, hogy meg mertem kérdezni: soha nem bánták meg, hogy nem lett több gyermekük. Annak idején pontosan azért döntöttek úgy, hogy nem vállalnak több babát, mert olyan életet akartak, amilyet most élnek.
Mindegyik megkérdezett apa részt vesz/vett a gyereknevelésben. Pelenkát cserél, cumisüveget sterilizál, fürdet, státuszvizsgálatra megy, ebédet főz, porszívózik, tereget. És nem, nem lesz kistesó. Egyik családban sem.
Szép és jó tehát, hogy az apák is ugyanúgy kiveszik a részüket a gyereknevelésből, mint az anyák. De a kutatások szerintem torzítják a valóságot. Nem azért megy el a kedvük a további gyerekvállalástól, mert megijednek a feladat nehézségétől. Hanem mert merik beismerni, hogy jobb életminőségre vágynak. Olyanra, ami egy gyerekkel még igen, de többel már kivitelezhetetlen.