„Maradj motivált a pandémia ideje alatt!” „Hozd ki a legtöbbet a bezártságból!” „Most végre van időd belevágni valami újba, amit eddig halogattál!” „Tanulj nyelveket, szortírozd ki a rég nem hordott ruháidat, készülj fel a járvány utáni életedre! „ NEM! NEM! és NEM! Kurvára elegem van ezekből a posztokból, bejegyzésekből, üzenetekből! Nem vagyok motivált, ellenben nagyon feldühít az, aki ilyen üzenettel szennyezi az online teremet. Bocs, de nem vagyok motivált, a túlélésemért küzdök, ahogy sokan mások is!
„Most, hogy végre minden lelassult…”
Hol, öregem, hol? Az a kétszer 1-1,5 órányi szabadidőm, amit utazgatással töltöttem a munkahelyemre és vissza (és ami egyben az egész napra jutó énidőm volt), amikor nem kellett alkalmazkodnom se a fiamhoz, se a férjemhez és a kutyánk agyrobbantó ugatását se kellett hallgatnom, hanem végre azt csinálhattam – hellyel-közzel – amit akartam: zenét hallgattam, filmet néztem, csak bámultam ki az ablakon, esetleg bicajoztam… Szóval ez a napi 2-3 óra most ODALETT! És tudjátok mi lépett a helyére? Nem, kurvára nem a nyelvtanulás, a szakmai fejlődés, TED-videók bámulása, önmegvalósítás vagy az úgynevezett „szabadidő”, hanem még több MUNKA, még több alkalmazkodás, még több frusztráció.
Bekattanóverseny
Elhiszem, ha valaki pici babával van otthon, és „nincs más dolga”, tehát kvázi nem dolgozik, az nem kattan meg ANNYIRA, mint mondjuk én. Ahogyan az sem, akinek van kertje – akár egy zsebkendőnyi is. Velünk ellentétben. Tökre örülök, hogy van, akinek nem kell azon aggódnia, hogy megszűnik a munkahelye, és fedél nélkül marad, mert van saját háza, lakása. És nem albérletet fizet, mint mi. Az is jó lehet, ha már a gyerekek nagyok, és tanulnak, és lehet mellettük legalább napi 4-5 órát „nyugiban” dolgozni, mert őket lefoglalják a tanórák. Persze nem gondolom, hogy a velük való foglalkozás, tanulás, és az online leckeírás olyan üdítően frissítő kikapcsolódás lenne. Az a helyzet, hogy mindenkinek a maga baja a legnagyobb, és ez most nem egy nyomorverseny, de higgyük el, hogy ha mi könnyebben is vesszük a karantén és a kialakult helyzet által előidézett új életritmusunkat, más ebbe azért egy kicsit (vagy nagyon) beledöglik. Ne keressünk rá magyarázatot, ne kérjük számon, hogy de hát miért?, és nemigaz!, és hogy lehet az?, hanem csak fogadjuk el. NE adjunk tanácsot, hanem rendeljünk a szenvedőnek egy pizzát vagy valami alkoholos italt, az talán segít rajta. Esetleg a megértő virtuális vállveregetés és ölelés is jól eshet neki.
Motiváció? Még mit nem!
No, de ne várja már el tőlünk senki, hogy motiváltak legyünk és azzal foglalkozzunk, hogy hogyan hozzuk ki a helyzetből a legjobbat, mert basszus van, aki azon izgul éppen, hogy (és akkor most sorolom)
- VILÁGJÁRVÁNY van – és emiatt veszélybe kerülhetnek a veszélyeztetett korú és egészségi állapotú családtagjai, ismerősei, de azért a kisebb korú gyerekeit, egészséges társát és nyilván saját magát is FÉLTI.
- Elvesztette a munkahelyét és nem tudja, mi kerül a következő héten az asztalra, vagy azt, hogy éppen hol fog aludni, mert a főbérlője épp most tette ki az albérletéből.
- Van még munkája, de tulajdonképpen bármikor megszűnhet. Dolgozik látástól vakulásig, és nem csak azért, mert a főnök home officeban is elvárja, hogy minden meg legyen csinálva, hanem azért is, mert ezzel a saját munkahelyét igyekszik menteni.
- Talán épp most került haza a kórházból valamilyen súlyosan beteg rokona, ismerőse, esetleg ő maga vagy ismerőse már megfertőződött a COVID-19-cel és a túléléséért küzd otthon egyedül, vagy talán még rosszabb esetben otthon, a családjától elválasztva, a legrosszabb esetben pedig a kórházban.
- A munkája mellett még 0-24-ben anya is: tanít, szórakoztat, nevel, leviszi a gyereket, kutyát levegőzni, közben azért figyel a távolságtartásra, hogy mindenkin legyen maszk meg legyen kézfertőtlenítő, és viseli a megrovó pillantásokat: miért nem maradnak ezek otthon?
És még sorolhatnám nagyon-nagyon hosszan. Szóval bocs, ha most nem érdekel, hogy nem tűnik el a narancsbőröm, hogy nem épp most megy le rólam az a 10 kiló felesleg, hogy nem most végzek el egy műszempilla-tanfolyamot, hogy nem most nyelvvizsgázom le üzbégből autodidakta módon, hogy nem most leszek mintafeleség, mintaszülő, mintabarát, mintagyerek és mintaember. Ha elmúlt ez az egész szarság, esküszöm, hogy megpróbálom. Az összeset. De addig is légyszi: ne posztolj semmi „motiválót”, mert sok esetben egyáltalán nem az.
Az ihletet a roadster.hu cikke adta. Köszönöm szépen!