„Hát, ne haragudjon meg, de nem rakom a számba. Ez nőnek jobban áll, mint nekem, úgyhogy nem csinálom.” „Nőügyekkel nem foglalkozom.” „Mi a dolguk a nőknek? – Hát, mondjuk a női princípiumot beteljesíteni, nem? Hogy mondjuk, valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni. Anyának lenni.” „Sajnos a nők a szülésnél cseszik el, mert úgy gondolják, hogy értéket adtak a férfinek, a családnak.”
A „Pénz számolva, asszony verve jó” valósága
A fenti gondolatok mind ismert férfiak szájából hangzottak el, valamikor (jócskán) az ezredforduló után. Szerintük ez a dolgunk. Szerintük a konyhában a helyünk. Szerintük szüljünk, de azért csak csöndben, hogy ne zavarjunk meg vele senkit.
Elkeserítő a nők helyzete. 1857-ben New Yorkban negyvenezer textil- és konfekcióipari munkásnő lépett sztrájkba a béregyenlőségért és a munkaidő csökkentésért. És ma, 2020-ban mi is ugyanezt a csatát vívjuk. Egyes jóslatok szerint 2100-ra jöhet el az a világ, ahol a férfiak és a nők ugyanazért a munkáért ugyanakkora bért kapnak. Pontosan 50 évvel a jelenleg ismert civilizáció megszűnése után (t.i. a klímakatasztrófa miatt a tudósok 2050-re jósolják a jelenlegi civilizáció bukását). Kecsegtető kilátások.
Hogyan ünnepelhetne egy olyan ország nőnapot, amelyben, mostmár gyakorlatilag kimondhatjuk: minden hétre jut egy nő ellen elkövetett erőszakos cselekmény? Nemi erőszak, verés vagy gyilkosság. A lelki terrorról most ne is ejtsünk szót, megkockáztatom a nőknek legalább a fele érintett lehet ezügyben is.
Nincs mit ünnepelni
Nőnapon nincs mit ünnepelni. Gyászolni sokkal inkább. A családi erőszakot elszenvedő áldozatokat – akár élnek, akár meghaltak. Gyászolni a meg nem élt, vagy traumatikusan megélt szüléstörténeteinket. Temetni a céljainkat, vágyainkat, miszerint egyszer még mi is juthatunk normális, jól fizető álláshoz, miután gyerekeink születtek. Lassan feladjuk, hogy eljutunk egy olyan interjúra, ahol nem kérdezik meg tőlünk, akarunk-e gyereket és ha igen, akkor mikor.
Nők napján a főnökünktől virágot kapunk, pedig jobb szeretnénk férfi kollégáinkkal egyenlő bért ugyanazért a munkáért. Nőnapon kinyitják előttünk az ajtót, ha mindkét kezünk tele, pedig jobb volna, ha inkább lenne, aki segít cipelni a csomagokat. Nőnapon édességgel halmoznak el, pedig helyette figyelemmel és gondoskodással kellene, amikor várandósok vagyunk, hogy a szülésről már ne is beszéljünk. Nőnapon egy napig fontosnak tűnhetünk, hogy az év többi részében beleszürkülhessünk a hétköznapokba, és a férfiak visszakerüljenek megszokott, domináns helyzetükbe.
Mi kell a nőnek?
De nem adjuk fel. Hiszen nők vagyunk. Az élet és a lehetőségek megteremtői. Tudjuk, hogy nélkülünk nemhogy nem forog a Föld, de még a hétvégi bevásárlás sem zajlik zökkenőmentesen. Tudjuk, hogy értékesek és pótolhatatlanok vagyunk – még akkor is, ha a munkahelyünkön épp az ellenkezőjét dörgölik az orrunk alá nap, mint nap. Mosolygunk a „mansplainingelő” (A mansplaining az a fajta viselkedés, amikor egy férfi elmagyarázza egy nőnek, hogy milyen is tulajdonképpen nőnek lenni.) férfiakon, és folytatjuk a munkánkat. Küzdünk, harcolunk magunkért, egymásért és a lányaink jövőjéért. Pedig nem vágyunk sokra, továbbra is csak egyenlőségre: egyenlő bérekre és egyenlő bánásmódra.