Végül csak belejöttünk. Megszoktuk. Részemről elmondhatom, hogy meg is szerettem. Most pedig mindjárt vége. Március elején kezdődött az új családi felállás a kislányom születésével. A Covid 3. hullámával pedig a fiam is állandó társunkul szegődött. Alig valamicskét járt óvodába az elmúlt fél évben, és amit olyannyira vártam néhány hónappal ezelőtt, az ovikezdést, most a pokolba kívánom.
Megszoktam
Hogy nem sokat alszom, és hogy állandóan álmos vagyok akkor is, ha napközben mégis sikerül a gyerekekkel szundítanom egyet. Hogy a kislányom mindig akkor ébred meg a délutáni alvása közben, amikor én épp elaludnék, és hogy utána már annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy inkább felkelek. Hogy „ez az utolsó” és „na, még egyet, anyu, légyszi!” Hogy „ezt apu sokkal finomabbra főzi!”, hogy „ezt már nem szeretem” és hogy „utállak, anyu!” Hogy minden reggel jön: „Anyu, Adélka mellé feküdhetek?”
Elfogadtam
Hogy lehet egész nyáron túrós csuszán, bolognain, májgombóc levesen, sült krumplin és grillcsirkén élni. Hogy nem vagyok elég jó anya, mert a gyerek naponta 1 órát XboXozik, fél órát néz videót. Hogy a kézműveskedés lényege nem az, hogy nekem tetszen a végeredmény, hanem az, hogy neki. Hogy nem tudok úgy és annyit mozogni, amennyit szeretnék. Hogy valami mindig fáj, de azért egy kis foci mindig belefér. Hogy hiába pakolok és takarítok egész nap, a lakás mindig szalad. Hogy a szennyeskosár sokkal hamarabb megtelik. Hogy minden nap legózni kell és barátkozósat játszani.
Megszerettem
Hogy „anyu, még egy utolsót, légyszi!”. Hogy „apu ezt mindig sokkal finomabbra csinálja!” Hogy focizunk (akkor is, ha fáj). A dührohamot, ha mégis kikap. A lefelé konyuló szájat és a sírást, amikor apu olyan nagyon hiányzik. A melegszendvics-vacsorákat, és hogy mindig rendelünk egy extra bolognait a pizzás estéken. A legózást, és azt, hogy saját játékot találtunk ki dobókockával. A társasozást, a végtelen kerti munkákat. Hogy újra van légy a lakásban, mert kertünk is van. Hogy minden reggel megkérdezi: „Anyu, Adélka mellé feküdhetek?”
Megszokta
Hogy anyu délelőtt dolgozik, és csak a délutáni alvás után jön el az ő ideje. Hogy kicsit kevesebb figyelem jut rá. Hogy Adélka az új főnök. Hogy van kert, és az munkával is jár, apu sokat dolgozik odakint. Hogy kevés a barát a környéken, és csak nagyon ritkán találkoznak. Hogy anyuék mindig zöldséget meg gyümölcsöt akarnak etetni vele, pedig egyáltalán nem is szereti. Hogy mindig túrós csusza, bolognai, sült krumpli meg grillcsirke van ebédre. Esetleg májgaluska leves – sok tésztával.
Elfogadta
Hogy anyu utál kisautózni, de azért mégis mindig leül vele játszani, egy idő után aztán van, hogy mégis belejön. Hogy nem mindig van kedvük játszani a szülőknek, néha viszont baromi jó dolgokat szoktak kitalálni, amilyen neki az eszébe sem jutna. Hogy a kézműveskedés lényege az alkotás, nem pedig az, hogy szép legyen a végeredmény. Hogy most már azért néha várni kell, ha enni vagy játszani szeretne. Hogy az xbox csak 1 óra, a videó meg csak fél.
Megszerette
Hogy Adélka a főnök. Hogy belemar a kis kezével a hajába, mégis mindig odafúrja a fejét jó közel. Hogy apu olyan finomakat főz. Hogy a délutáni focimeccseken azért javarészt ő szokott nyerni. Hogy lehet sírni, ha valaki hiányzik, mert van, aki mindig megvigasztalja. A társasozást, meg az esti strandolásokat apuval. Hogy van kert, és bár sok vele a munka, mégiscsak szuper kiülni a hintaágyba.
Pár napunk maradt. A szívem összeszorul, és könny szökik a szemembe. Most én kérdezem: „nem lehetne csak még egyet, egy utolsót, légyszi???”