A napokban beszélgettünk a Pöttyöslabda szerzőgárdájának chatjében arról, hogy hogyan reagálunk mi, anyák, ha egy családtag, egy barát vagy egy ismeretlen szülő a játszótéren “nevelni” akarja a gyerekeinket. Mi történik, ha rájuk szólnak, hogyan érezzük magunkat ebben a szituációban, és úgy egyáltalán: Van- e joga bárkinek is ahhoz, hogy beszóljon másvalaki gyerekének?
Kényes téma. Nagyon- nagyon kényes.
Van négy, már bőven kamaszkorban járó unkaöcsém a férjem bátyjának részéről. Amikor picik voltak, a sógoromék többször is elmondták: ha szükségesnek látjuk, nyugodtan szóljunk rájuk, sőt, akár egy nyaklevest is lekeverhetünk nekik, ha nagyon nem akarnak szót fogadni. A tasliig soha nem jutottunk el, de volt, hogy felemeltem velük a hangomat. Még büszke is voltam arra, hogy ennyire megbíznak bennünk a szüleik. És biztos voltam benne, hogy majd en is így fogom csinálni…
Aztán megérkezett a fiam.
Már az elején kiderült, hogy nem az ő útjukat fogjuk követni.
Mi másképp kezdtük a közös életet: a babánk igényei szerint ment a szoptatás és később a hozzátáplálás, együtt aludtam vele (még most is) és a hordozás is a mindennapok része volt már a kezdetektől. A sógoromék pedig nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, így egyre mélyült közöttünk a szakadék: mindenért beszóltak és kritizáltak, nem értették, hogy miért nem jó nekünk az, ahogyan ők csinálták, mi pedig egyre inkább elzárkóztunk attól, hogy a gyereknevelés bármely aspektusáról is beszéljünk velük.
Válaszkész nevelés
Pedig készen lettem volna elmagyarázni nekik, hogy mi az az igényszerintiség/válaszkészség. Hogy nem azért csinálom másképp, mert az ő orruk alá akarok fricskát nyomni, hogy nem érzem felsőbbrendűnek magam, mert hosszan szoptatom a fiamat, hogy azért alszok vele együtt, mert ez az igényünk: neki is és nekem is. Hogy nem azért hagyom magam az ösztöneim által vezetni, mert nem bírok vele, és hogy ez a nevelési “módszer” nem a káoszról és a gyerek főnökségéről szól. (És hogy tisztában vagyok azzal, hogy egy gyereket nevelni nem ugyanolyan, mint négy picit egyszerre.)
De nem akarták meghallani.
Szépen lassan eltelt három és fél év, és mostmár nem a szoptatás meg a pürés vagy nem pürés babahami az aktuális téma… hanem a fiam viselkedésének koordinációja, vagyis a nevelés.
Nem, nem vagyok tökéletes anya, és nem, a fiam egyáltalán nem tökéletes (mondjuk nekem nyilván az). Egy bújós kis dumagép, nagyon büszke vagyok rá, de igenis vannak dolgok, amiket még meg kell tanulnia. Dolgozunk rajta. Odafigyeléssel és sok-sok türelemmel. Kőkemény tudatosság ez, nem csak sodródunk az árral.
Néha rászólunk, néha leszidjuk, néha hisztizik, néha krokodilkönnyekkel, megbántva sír, és mindig, de mindig megbeszéljük a történteket.
Elolvastam a legfontosabb szakirodalmakat a témában, online előadásokat hallgattam, mert mint minden, a fiammal kapcsolatos dologban, ebben is magabiztos akartam lenni, és tudni akartam, hogy mi is történik valójában. Hogy a néhány hetes, hónapos csecsemő ha sír, nem azért csinálja, mert manipulál, hogy a “rémes kétéves” korszakban olyan folyamatok mennek végbe az agyában, amik -bár nekünk, szülőknek sokszor kiborítóak- teljesen természetesek és túl kell esniük rajtuk, mert a normális agyi fejlődés lépcsőfokai. Hogy ha baj van, először azt pörgetem végig a fejemben, hogy mikor evett utoljára, és lehet-e már túlságosan álmos. Ha megbizonyosodom róla, hogy nem ez a két alapvető dolog a “hiszti” forrása, akkor jöhet a “nevelés”.
És nem, nem fogadom el, ha a sógornőm felemeli vele a hangját azért, mert szombat este kilenc órakor úgy válaszol neki, ahogyan nem kellene (ez nem sokszor fordul elő egyébként, mert pici még, és ilyenkor már ágyban szokott lenni, de hétvégén néha kivételt teszünk). Vagy ha a játszótéren egy anyuka rákiabál, mert ellökte az ő kislányát azután, hogy az elvette a fiam kedvenc játékát.
Nem a fiunk a főnök. Nem úgy táncolunk, ahogyan ő fütyül. Nem keresünk neki kifogásokat. Vannak szabályok, vannak “büntetések”.
De vannak elveink, amikben a férjem és én ugyanúgy gondolkodunk, és amelyek mellett igenis a végletekig kitartunk.
Ha pedig valaki nem érti meg (mert nem is akarja) ezeket az elveket, akkor ne szóljon rá a gyerekemre. Mert nekem nem elég indok, hogy mi is felnőttünk valahogy, vagy egy-két nyaklevestől semmi baja nem lesz, vagy hogy a nyakamra nő, ha nem állítom sarokba.
(Még mielőtt nekem esnének az olvasók, gyorsan elmondom, hogy a fent említett két esetben egyébként félrehúztam a fiamat, és amennyire csak lehetett, az ő szintjén megbeszéltük a történteket. A sógornőmtől és a játszótéri kislánytól is bocsánatot kért, és nem kellett hozzá megszégyenítenem vagy nyakon vágnom.)
Van két nagyon jó barátnőm, a gyerekeink egyidősek, gyakran találkozunk. A kicsik közötti konfliktusok persze elkerülhetetlenek, hiszen hároméves kiskakasok mindannyian. Van, aki temperamentumosabb, van, aki kevésbé vehemens, de közös bennük, hogy mind a hárman válaszkészen nevelődnek.
És hogy miért fontos ez az információ?
Mert a barátnőim igen, rászólhatnak. Tőlük elfogadom, mert ugyanúgy csinálják, ahogyan mi. Mert tudom, hogy nem lesz üres fenyegetőzés, háromig számolás következmények nélkül, nagyon káros másokhoz hasonlítgatás, logikátlan büntetések.
Tudom, tudom, most sokan a fejükhöz kapnak, hogy ez vajon hogyan kivitelezhető a való életben. Nos, igazából nagyon könnyen: olyanokkal veszem körbe magunkat, akiktől elfogadom, ha fegyelmezik a fiamat. Ha pedig mégis becsúszik egy-egy nem kért beszólás, akkor előjön belőlem az anyaoroszlán, és a kicsit magabiztosan félrehúzva lerendezem annyival, hogy “Az én gyerekem, majd én megoldom”. és magasról teszek rá, ha ez nem teszik valakinek.
Mert a fiam nevelése az én és a férjem felelőssége. És nem, nem szólhat rá olyan a gyerekemre, aki nem az én nevelési elveimet vallja.
Szerintetek igazam van?