Ölelnek akkor is, ha karba tesszük a kezünket. Még tudják, mi a nyitottság és a feltételekhez nem kötött szeretet. Nincs örihari meg 5 percnél tovább tartó “nemszólokhozzád”. Minden pillanatot teljes átéléssel élnek meg, a Jelen-létben, márpedig tudjuk, egyesek felnőttkorban már drága pénzeket fizetnek ugyanezért a tudásért…
Fantasztikusak a gyerekek. Profin játszanak hangszereken – például remekül zongoráznak az idegeinken. Ez teljesen rendben van. Fura is lenne, ha nem fejeznék ki érzéseiket, lelkesedésüket vagy épp lázadásukat a koruknak megfelelő módon, vagy csendben megülnének egész nap a sarokban. Álmatlan éjszakák, hisztik, nehezen kezelhető helyzetek, iskolai gondok, dac, lázadás, viták, sírás…minden korszakban van valami, amin tépelődhetünk.
De amikor ordítani lenne kedvünk, adjunk magunknak néhány percet, és tekintsünk magasabb szögből az aktuális helyzetre. Van néhány kérdés, amit ilyenkor érdemes feltenni magunknak.
Ki van a kormánynál? A gyerekünk vagy mi?
Ki veszi túl komolyan a helyzetet? Létezik-e egyáltalán az adott probléma, vagy csak épp görcsösen csimpaszkodunk az álláspontunkba?
A saját hangunkat hallatjuk – vagy esetleg épp valamelyik felmenőnk szól belőlünk?
Meggyőződésem, hogy mikor gyermekünk „nyomogatja a gombot” (rendszeresen felhúz minket valamivel), azzal megmutatja nekünk a leggyengébb pontunkat. És ez tulajdonképpen remek. Egy lehetőség a szintlépésre. Megmutatja azt, amiben a leginkább fejlődnünk kell. Kommunikáció? Türelmetlenség? Merevség? Kontrollmánia? Távolságtartás? Figyelem hiánya? Kinek mi. Esetleg mi magunk szenvedtünk ezektől gyerekkorunkban, és tudattalanul visszük tovább? Tegye fel a kezét, aki még soha egyszer sem mondta ugyanazt a gyerekének, amit anno neki a szülei… Háromig számolok, edd meg ami a tányérodon van, hinni meg a templomban kell…
Én például rendszeresen rajtakapom magam, hogy apám szavait használom, és az ő belső feszültségeit, beidegződéseit viszem tovább, melyek kamasz koromban erősen korlátoztak az önkifejezésemben és ez mai napig befolyásolja az önbizalmam. Annak idején nem lázadtam (illetve nem látványosan), de a fiaim más természetűek. Ezáltal tükröt tartanak elém: hol kell változtatnom, engednem, vagy erősödnöm. Valamiben határozottabban kell határt húznom, másban több szabadságot kell adnom, vagy hatékonyabban kommunikálni – és így tovább.
Ha ezeket az összefüggéseket észrevesszük (vagy egyáltalán hajlandóak vagyunk ránézni), más szemszöget kapunk. Némileg könnyebb lesz kilépni a konfliktus vagy hiszti mocsarából. Nem beszélve arról, mennyit teszünk ezzel önmagunkért és a gyerekeinkért: nem rakjuk a nyakukba a terhet, amit talán már generációk óta cipelünk.
A mi családunknak például egyik oldalon sem volt erőssége az érzelmek könnyed kimutatása, és ez öröklődött generációk óta. Nálam szakadt meg ez a vonal, mikor felismertem a mintát, és elhatároztam, hogy tudatosan törekedni fogok arra, hogy ezen változtassak.
Jóleső gondolat, hogy csak azért, mert felnőttnek nevezhetjük magunkat, már mindent tudunk. Bizonyos értelemben többet tudunk náluk, hiszen nyilván több tapasztalatunk van az életről. Holott a gyerekek érzelmi ”nyelvezete” egészen figyelemreméltó: megbocsájtanak nekünk, ha haragosak, idegesek, szigorúak voltunk. Megbocsájtanak akkor is, ha képtelenek vagyunk megbocsájtani saját magunknak. Képesek a sallangoktól, gátaktól és betanult formuláktól mentes, őszinte szeretetnyilvánításra, tudjátok, ez az, ami olyannyira fel tud minket tölteni egy-egy rossz napon…
Ölelnek akkor is, ha karba tesszük a kezünket.
Még tudják, mi a nyitottság és a feltételekhez nem kötött szeretet.
Nincs örihari meg 5 percnél tovább tartó “nemszólokhozzád”. Minden pillanatot teljes átéléssel élnek meg, a jelenlétben, márpedig tudjuk, egyesek felnőttkorban már drága pénzeket fizetnek ugyanezért a tudásért…
Ha néha őrület is van, azonban a fő irány jó, rendben lesz minden. Ha magunkat uraljuk, ám egyben felvállaljuk érzéseinket (önazonosság) és a bajban okoskodás helyett vigaszt nyújtunk, az évek során ők is megtanulják kezelni az érzelmi hullámvasutakat. Ha belül szilárdak vagyunk – ami nem azonos a keménységgel -, konfliktus esetén pedig érzelmileg elérhetőek maradunk, biztonságban fogják érezni magukat, és esélyes, hogy a későbbiekben is lesz bizalmuk bevonni minket az életükbe. Ez pedig, gondolom, egyértelmű, mennyire fontos.
Ezért nincs jó és hatásos példabeszéd sem. Csak példamutatás van. Ez felelősség. Megköveteli az önismeretet és az újratervezést. Ha valami hiányzik a nevelésből, azt legelőször magamban kell megvizsgálnom, és ha kell, változtatnom. Ha türelmes vagyok, azt tanulja meg. Ha elfogadó vagyok, önmagát is elfogadja, szereti majd. Ha elvárok tőle valamit, meg kell néznem, nekem szokásom-e az a valami. Ha nem, milyen alapon várom el? Így tesznek, tehetnek minket jobbá. A tükör, amit mutatnak, nem probléma, hanem útjelző.
„Húzol engem Te fölfelé
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat –
fölemeled az anyádat.” – ahogy Várnai Zseni csodálatosan megfogalmazta.
Nálunk például nagyfiam hasonlít hozzám bizonyos szorongásaimban. Sokkal bátrabb és kalandvágyóbb, mint én, de vannak egyes helyzetek, amiket elkerül, vagy amik miatt rettentően izgul. Tudjátok, azaz igazi szorongás: körömrágás, „repkedés”. Ilyenkor mondogatni szoktam neki, hogy nyugodjon meg, nincs miért izgulni, aztán egy nap leesett, hogy ezt még én magam sem hiszem el. Hiszen még önmagamat sem tudom megnyugtatni; ugyanúgy izgulnék abban a helyzetben, mint ő, vagy épp nagyon féltem őt. Először magamban kell rendeznem a félelmet, utána érdemes átbeszélni vele a helyzetet.
Ami teljességgel tévút a nevelésben, az a büszkeség, az érzelemmegvonás (beszéd, érintés) és bármiféle negatív megerősítés (fizikai/szóbeli bántás, hibák szajkózása, lekicsinylés, bizalmatlanság, legyintés). Viszont sosincs felesleges kapcsolódás vagy túl sok ölelés. Az érzelmi iránymutatás a mi feladatunk – lenne. Csakhogy ez nem lehetséges a saját érzelmi önismeretünk, kontrollunk nélkül. Ezért fontos tehát az önmunka! Egy kisgyerek viselkedését nem terelgethetjük 5 éves szinten. A gyermek gondjait vagy a családi élet feszültségeit nem oldhatjuk meg saját cipelt gondjaink megértése nélkül.
Mert eljön a nap, mikor elengedik a kezünket, és az időt, a játékot, az öleléseket, a döntéseket, melyeket elvesztegettünk, nem könyöröghetjük vissza. De ha megtesszük, ami tőlünk telik, elég jók vagyunk! Csak ne felejtsük el, hogy ugyan gyermekünk saját személyiséggel rendelkezik, az egész életét befolyásolja majd az, milyen reakciókból és hiedelmekből álló „szemüveget” adunk rá: azon keresztül fogja látni ugyanis az életet, és definiálni önmagát.
Egyébként amikor nehéznek érzek egy-egy helyzetet, felidézek egy-egy régi, igazán nehéz időszakot – most mindegy is, mi volt az, azt hiszem, mindenkinek van ilyen az életében. Felidézem, hogy emlékeztessen arra, MOST milyen szerencsés is vagyok tulajdonképpen.
„Becsülje meg e folyamat minden pillanatát. S ölelje magához a gyermekeit, amíg megteheti.” (Dr. James Dobson: Fiúk nevelése)