Az aranykalitka fogságában. “Látom, hogy a gyerekeknek jó itt, és ha nekik jó, akkor nekem is annak kell lennie.”
Akinek férje van, szép gyerekei, kertes házban lakik, nem kell dolgoznia, mert eltartja a férje, mire föl panaszkodik? És mégis…beszélnünk kell az angol szóhasználatban ‘zöld özvegy’ néven emlegetett jelenségről. Azokról a családokról, akik a nagyobb városokból kitelepültek a zöldövezetbe és egykeresős családmodellt víve, az apa ingázik naponta be a városba, míg az anyuka otthon van az egy, két vagy több gyerkőccel. Dunakeszi, Solymár, Üllő, Üröm, Csömör, Máriaremete, Tárnok, Nagykovácsi csak, hogy néhányat említsünk azok közül a népszerűbb kisebb települések közül, ahol a tisztább levegő, a nyugalmasabb élet, a zöldebb környezet reményében a közelmúltban ezerszámra vásároltak házat jól szituált, kisgyermekes családok. Vonzotta őket a vidéki élet, a nagyobb tér, a saját kert lehetősége, és belevágtak. Mi lehet velük pár évvel a kiköltözés után? A fent említett előnyök mellett milyen nehézségekkel szembesülnek vajon?
A zöld özvegy jelenségről beszélgetve így vallanak az érintettek:
Helga: (39 éves, gyermekei: 11, 6, 2 évesek) ”Zöld özvegy? Ez akár én is lehetnék. Tudja a férjem külföldön dolgozik, 4 éve ingázik, minden hónapban 2 hetet külföldön tölt. Kényszerből kezdte, mára megszoktuk, hogy így élünk. Lehetne rosszabb, korábban annyira sokat dolgozott, hogy fáradt volt már a gyerekekkel foglalkozni, mikor itthon volt. Két éves volt a kislányunk, mikor kiment Németországba. Most legalább, abban a két hétben mikor itthon van szívesen foglalkozik a gyerekekkel, tud itthon pihenni is. Én évekig rágtam a férjem fülét, hogy költözzünk kertes házba, jót tenne a gyerekeknek. Aztán a harmadik gyerekünk érkezésével egyértelműen kinőttük a 60 négyzetméteres újpesti panellakást. A férjem talált rá a hirdetésre. Családi ház eladó, Budapest vonzáskörzetében, nagyjából olyan, amilyet kerestünk. De nekem támadt valami rossz előérzetem, nem is tudom megmagyarázni, akkor én elbizonytalanodtam. De a férjem nagyon mondta, ez olyan, mint amilyet elképzeltem, majd apránként felújítgatjuk. Meggyőzött és belevágtunk. Másfél éve lakunk itt, és….nem szeretem. A férjem, aki eleinte nem akart kiköltözni, nagyon jól érzi itt magát, és én meg látom, hogy a gyerekeknek is jó, és ha nekik jó, akkor nekem is annak kell lennie. Itt vannak jó gyerekprogramok, szép, rendezett település, de olyan hely nincs a közelben, ahová mi kettesben a férjemmel kimozdulhatnánk. Korábban, míg Újpesten laktunk, azért jobban jöttünk-mentünk, most másfél éve ez megszűnt. Olyan, mint egy kis falu, mindenki tud mindent a másikról. Nekem ez fojtogató, pedig én is vidéki lány vagyok. Tavaly a kerítést csináltattunk meg, idén a tető van soron, aztán van még a nagyja, a belső átalakítás. A három gyereknek most is már külön szobája van, nagyon szeretik, jövőre majd a konyha, nappali felújítását tervezzük. Mindig van mit csinálni, a kertrendezésbe még bele sem fogtunk. Már megszoktam, hogy amikor a férjem nincs itthon mindent én viszek, a ház körüli dolgokat, a gyerekek összes dolgát. Ezt azért nem bírná mindenki, erre nem lenne mindenki képes. Mi még szerencsés helyzetben vagyunk, mert, amikor a férjem két hetet itthon van egy hónapból: együtt a család. Minőségi időben így több időt tudunk együtt lenni, mint, ahol az apa reggel 6-tól este 8-ig dolgozik. Nem lehet-e, hogy pusztán azért nem érzem jól magam, mert az életemben nem érzem jól magam? És vetítem ezt az életem részleteire is? És vajon hogy érezném magam, ha ez a ház egy teljesen rendezett otthon lenne és nem állnánk egy hatalmas felújítás elején? Szóval szerintem nem mérvadó az, amit én mondok. Az lenne mérvadó, amit egy olyan zöld özvegy nyilatkozna, akinek harmonikus házassága van és normális körülmények vannak körülötte.”
Magdi: (34 éves, gyermeke 8 hónapos): “Nem számítottam erre az elszigeteltségre. Nehezebben tudom tartani a kapcsolatot a családommal, a barátokkal. Egyenlőre nincs autónk, a férjem kapott céges kocsit, de nem családi használatra. Nekem így szinte lehetetlen bejutnom a városba. Csak úgy tudok felszállni a távolsági buszra, ha megkérek valakit, hogy segítsen megemelni a babakocsit. A busz óránként jár és csak egy útvonalon, a postáig se jutok el. Már nincs bennem szégyen, mikor kérnem kell, de azért ritkán szánom rá magam. Itt nagy nyugi van, de már érzem, hogy én ezt nem fogom így sokáig bírni. Már hónapok óta beszélgetünk arról a férjemmel, hogy kéne nekem is egy autó, úgy nem lenne ennyire kiszolgáltatott érzésem. Talán idén nyáron sikerül, de a férjem aggódik, mert jelenleg ő a fő kereső a családban és nem tölti el jó érzéssel, hogy az autóvásárlással feléljük a tartalékainkat. Én megértem ezt az érvet, de még pár hónap és úgy érzem begolyózok itthon a gyerekkel. A férjem segít, imádják egymást a kisfiammal, de mikor este 7-re hazaér már én is alig várom, hogy a kezébe nyomhassam a kicsit és mondjuk eljussak zuhanyozni. Apukám nem él már, a férjem szülei sem, anyukám messze lakik, ő nem tud napi szinten segíteni nekem. Most gondolkodunk megbízható gyermekvigyázó keresésében, de egyenlőre elképzelni sem tudom, hogy másra bízzam Marcit. Most már mászik, olyan ügyes, imádom, fantasztikus nézni a fejlődését, de van egy határom, már én is nehezen bírom. Igen, a nap legnagyobb részében egyedül vagyok. Vagyis Marcival, hozzá igazodom, a barátokkal főleg az interneten keresztül tartom a kapcsolatot. A többi anyukával, itt helyben alig kezdtem el az ismerkedést, nagyon zárkózott itt mindenki, és kevés a hozzám közel eső kisgyerekes program. Talán ha Marci nagyobb lesz, akkor a játszótéren sikerül más anyukákkal beszélgetni. Van olyan barátunk, aki még nem is látta a házat, pedig most lesz egy éve, hogy itt lakunk. “
Villő: (32 éves, gyermeke 2 éves) “A férjemnek saját vállalkozása van, beosztottjai, akikért felelősséggel tartozik. Azt gondolná az ember, hogy ha ő a saját főnöke, akkor több szabadideje van, könnyebben elengedi magát a munkából. De mivel sok munkája is van, és még szereti is csinálni, ezért nagyon nehezen indul el az irodából. Este 7 óra körül szokott hazajönni, ez neki olyan, mintha csak egy fél napot dolgozott volna, nekem olyan, mintha csak éjszaka jönne… Nagyon nehéz ez a helyzet, közben persze tudom, hogy ő a családfenntartó, ezért sokat kell dolgoznia. Bevallom minden igyekezetem ellenére a hétköznapok eléggé nehezen telnek a 2 éves kisfiammal. Egyedül nem vagyok túlzottan motivált, hogy nagy programokat csináljunk. A hétvégék felérnek egy nyaralással, egyrészt mert a férjem nagyon sokat foglalkozik a fiunkkal, és a megosztott felügyelet baromi nagy ajándék, másrészt ilyenkor végre tudok kicsit pihenni. Szombat-vasárnap megyünk jobbra-balra, vidékre, vagy csak úgy csavarogni, szóval ilyenkor történnek a feltöltő családi programok. Hétfőként általában leeresztek, nehéz nekiindulni egy újabb hétnek, nagyon várom mindig a pénteket. Ráadásul most egy olyan környéken lakunk, amit nem bírok megszokni, csak úgy sétálgatni, bóklászni közel sem olyan jó itt, mint ahol korábban laktunk… A családommal, testvéreimmel heti egyszer szoktunk találkozni, szerencsére van egy hasonlóan magányos, kisgyerekes barátnőm a közelben, a vele eltöltött idő mindig nagyon jól telik. A kisfiam majd csak 3,5 évesen megy oviba, mivel addig még másfél év van, ezért ősztől 2-3 délelőtt szeretném, ha családi napközibe járna. Nem miatta, sokkal inkább magam miatt, egyrészt érzem, hogy merül az akkumulátorom, másrészt így heti pár órában tudnék itthonról dolgozni, és nem este 10-kor állnék neki zombi üzemmódban.”
Csöbörből vödörbe? Az otthon lévő kisgyermekes anyukákat hallgatva az a benyomásom támadt, hogy a korábbi körülményeikkel sem voltak elégedettek: szűk panellakás, zajos, koszos belváros, és a gyermekeik kedvéért vágtak bele a kiköltözésbe. Részben a lakáspiac hozza magával ezt a jelenséget, hiszen a belvároshoz közelebb sokszorosába kerülnek az ingatlanok, mint 30-40 kilométerre Budapesttől. Tehát, ha kertes ház, akkor peremkerület, vagy Budapest vonzáskörzete a többek számára elérhető opció. A kiköltözés részben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mert tényleg tágasabb, szebb helyen laknak, azonban elkezdték megtapasztalni a hátrányokat is. Tehát jöttek egy számukra elégedetlenséget okozó helyzetből, azonban a kiköltözés nem oldotta meg egy csapásra a problémáikat, csak inkább újak, másfélék is jöttek hozzájuk. Nehézségeik egy része: az egész napos egyedüllét, az egykeresős családmodell okozta egzisztenciális bizonytalanság, a segítség hiánya, a barátokkal fellazuló kapcsolatok a gyermekvállalást övező élethelyzet részei, amiket csak súlyosbítanak a nagyobb távolság és az infrastruktúra hiánya okozta kellemetlenségek.
Ciki problémáról van szó, ezek az anyák kissé szégyellik magukat, mert tudják, hogy sokak szemében irigylésre méltó a helyzetük. És mégsem érzik jól magukat a bőrükben.
Mi lehet a megoldás?
Minden családnak egyedi megoldóképlete van. Minden zöld özvegynek magának kell megfogalmaznia, hogy mire lenne szüksége, mi hiányzik az életéből. Néhány tippet, amelyhez más anyukák folyamodtak, összegyűjtöttem. Segíthet:
• a kezdeményezés, a kapcsolatok aktív keresése: régi kapcsolatok ápolása és új kapcsolatokra való nyitottság
• ha az anyuka foglalkozik magával is: torna, barátnős találkozások rendszeresen kell legyenek beiktatva
• továbbtanulás, akár levelező tagozaton
• gyermekvigyázó, pót nagyszülők igénybe vétele, segítségükkel kettesben programok szervezése a házaspárnak
• távmunkával, vagy interneten végezhető szellemi munka, amitől az anyuka is úgy érezheti, hogy az anyaságon kívüli energiái is mobilizálva vannak
• a gyerekek mellől is végezhető új vállalkozás tető alá hozása: alapítvány vagy egyesület létrehozása, mely hasznos cél érdekében jön létre
• a problémák megbeszélése a házastárssal, hiszen a férj gyökeresen más élethelyzetben van, ő talán éppen a gyakori és hosszú távollétektől szenved
• bármi, ami csökkenti az elszigeteltség érzését: programok, ismerősök felkutatása
• ha végső soron mérlegelik a kiköltözés előnyeit és hátrányait, és változtatnak élethelyzetükön, ha szükséges
Ajánlom a témában olvasásra az alábbi cikket: http://lederlaszlo.com/cikkek/ferfi-es-no-kapcsolat/zold-ozvegyek-kiuzetes-a-paradicsomba/
Deliága Éva, gyermekpszichológus