Bár pár évvel ezelőtt még arról írtam nektek, hogy soha az életben nem vállalok második babát, most mégis kétgyermekes anyukaként írom ezeket a sorokat. Ráadásul semmi nem úgy alakult, ahogy elterveztem. Nem sikerült a gyógyító VBAC (hüvelyi szülés császármetszés után), és jó eséllyel már soha nem fogom megtapasztalni azt az elemi erőt, amivel egy nő világra hozza a kisbabáját. De itt vagyunk, és szerencsésnek mondhatom magam, mert a második császár sok dolgot helyre rakott bennem fejben és lelkileg is.
Hónapokig bújtam a könyveket (Útmutató szüléshez <Ina May Gaskin>, Vajúdástámogatás mindenkinek <Noll Andrea Nandu>), jártam kineziológushoz, hogy feloldjam az előző császármetszés során (vagy ki tudja? már azelőtt) keletkezett gátakat, és szülésélmény-feldolgozáson is részt vettem (igaz ugyan, hogy csak online). A VBAC támogató csoportok sikertörténeteit örömmel olvastam, és mindig megkönnyeztem. Nagyon készültem a természetes szülésre, és úgy is tűnt, hogy semmi nem állhat az útjába: nem volt terhességi cukorbetegségem, mint az első várandósságom alatt, a baba már időben befordult, szépen le is ereszkedett, így nagyon-nagyon bizakodó voltam. Úgy a 38. hétig. Amikor is már türelmetlenül vártam, hogy egyszer csak távozzon a nyákdugó, vagy mondja azt a nőgyógyász, hogy felpuhult a méhszáj. De nem mondta. Nem mondta a 39. de még a 40. héten sem. Odébb toltuk a kiírt dátumot, csak azért, hogy még tovább várhassunk, mert a kórházi protokoll sajnos császármetszés után nem igazán enged nagy játékteret (már amelyik kórház enged egyáltalán), de hiába.
Minden alkalommal csalódottan kellett távoznom: zárt méhszáj. Az utolsó héten (ami a 41. volt) viszont már a szervezetem is tiltakozni kezdett: a vérnyomásom napról napra magasabb volt, amit az orvosom gyógyszerrel próbált kordában tartani, amitől viszont olyan migrén gyötört, hogy képtelen voltam tovább beszedni a pirulákat, hiszen a 40 hetes pocakom mellett még egy 5 éves fiúcskáról is gondoskodnom kellett. Így esett, hogy azon a bizonyos kedden, az utolsó CTG vizsgálatom után (amire 2 órát vártam, és végül a férjem elszaladt, mert dolga volt a városban), megmérte a doktornő a vérnyomásomat, és kijelentette: császár. MOST. 158/98-at mutatott a vérnyomásmérő, nekem nem tűnt olyan vészesnek, de még mindig zárt méhszáj mellett sajnos nem volt kérdés, hogy menni kell. Én itt zokogni kezdtem, teljesen összetörtem a kudarc miatt. A doktornő vigasztalt, hogy higgyem el, a császármetszés ugyanolyan szülés, mint a hüvelyi, és nagyon fog vigyázni rám és a kisbabámra is.
Rettegtem a műtőasztaltól, így nyugtatóért könyörögtem, de nem kaphattam, mondván: a baba is megkapja, amit én. A férjemnek telefonáltam (18:15-kor), 19:00-re volt előirányozva a műtét. Már az infúzió bekötésekor reszkettem a félelemtől, megváltás volt, amikor megjött a hebehurgya férjem, aki zavarában mindig idétlenül szokott poénkodni, ami mindig sokat segít ezekben a helyzetekben. De nem sokat voltunk együtt, jött a nagyon kedves műtős fiú, és már toltak is.
Teljesen megalázó volt (ismét) full meztelenül beérkezni 10 beöltözött orvos közé, de ez van. A csapat profi volt, nem úgy, mint az első szülésem alkalmával: elsőre sikerült a spinális érzéstelenítés, hatott is a cucc, aztán szépen elkezdődött a műtét.
A vérnyomásmérő majdnem felrobbantotta a karomat, a gép eszeveszetten csilingelt, gondolom 200 körül lehetett a vérnyomásom, fogalmam sincs, de az anesztes kérdezte, hogy nekem mindig ilyen magas-e. Nos, az én vérnyomásom normál esetben olyan 100/60 szokott lenni, így mondtam, hogy NEM, nem magas. BIZTOS? Kérdezte az orvos, és én pedig kértem, hogy szedjék le rólam a cuccot, mert kettévágja a karomat.
Azt sajnos nem lehet, mondták, így jött az újabb és újabb pumpálás, amitől még magasabbra szöktek az értékeim.
Mit mondhatnék? Azt mondják, hogy a császármetszés kellemetlen, de nekem az a kellemetlen, ha elfogy a tejföl, amikor épp túrós csuszát ennék. Amikor a felvágott hasamban ráncigálják a szerveimet, és egy 3,5 kilós babát – hát, a kellemetlennél egy picit azért rosszabb. Az sem nyugtatott meg, amikor a fejem mellett ülő hölgy megszólalt: „Azt nem fogjátok le? Nagyon spriccel?” – mire az éppen operáló orvos: „Hol?” Nos, igen, megvannak az előnyei, ha az ember nincs magánál egy ilyen óriási hasi műtétnél, de nem volt visszaút, így kínomban már kiabáltam és nyögtem, mire megkaptam, hogy ugyan, ez semmi, én egy sima szülést ki sem bírnék. Miután ez a nő ezt két-három alkalommal elismételte, kedvem lett volna fejbe rúgni, de ugye ez több okból kifolyólag sem volt lehetséges. A műtétet végző orvos rám szólt, hogy ne hangoskodjak, mert nem tud tőlem dolgozni, és bepánikol (TESSÉK?) a gárda, és akkor cseszhetem. Aztán valaki végül megszánt, és nyomott még belém fájdalomcsillapítót, amitől ájulás közeli állapotba kerültem.
Hogy lett ebből mégis gyógyító császár? Kérdezhetitek. Nos, amikor a kislányomat a fejemhez tették, egymáshoz bújtunk. Neki egy hangja sem volt, és láttam, hogy milyen csodaszép. Pár pillanatra tényleg el is felejtettem, hogy éppen ki vagyok terítve, mint a béka a boncasztalon.
A műtét után az orvosom odalépett hozzám – a maszkja, arca csupa vér. Mondja mosolyogva, hogy kapott egy kicsit a véremből. Elmesélte, hogy nagyon jól döntöttünk: a kislányomra kétszer volt rátekeredve a köldökzsinór: egyszer a nyakára, egyszer a derekára. Ráadásul a magzatvíz is zöld volt már. Többszörösen is indokolt volt tehát a műtét, ami megkönnyítette számomra az elfogadást.
Ahhoz tehát, hogy egy szülés – legyen akár hüvelyi, akár hasi – jó emlék lehessen, de legalábbis ne legyen traumatikus, elegendő (lenne) egy kis emberség, odafigyelés, a szülő nő és a kisbaba tisztelete. Ez talán nem olyan nagy kérés.