A játszótéren hangzott el az ominózus mondat éspedig a babák altatásáról szóló beszélgetés közben. Az ismerősöm és jómagam azt mondtuk, ringatva altatjuk a babáinkat. A harmadik anyuka pedig azt, hogy ő maga 1,5 óráig ringatja a gyereket mire visszaalszik, ezért úgy döntött, rászoktatja az egyedül alvásra, mert ebből már marhára elege van. Meg ez úgyis csak szoktatás kérdése.
Először is: megértem az anyukát, mert a kialvatlanság fizikai fájdalmat is képes okozni, a frusztrációról, depresszióról, feszültségről már nem is beszélve. Tehát valóban fontos a kipihent édesanya, így abszolút érthető, hogy próbál más eszközt keresni a józan eszének megőrzése érdekében. Másrészt viszont nem szeretem, ha a felnőttek elfelejtik, hogy…
…a babáknak is egyéni szükségleteik vannak
Amivel nem értek egyet az az a bizonyos „szoktatás kérdése” mondat. Mert lássuk csak, amikor megszületik a baba, még nincs szoktatva. És már ekkor is van, aki sokat sír, és van, aki szinte egyáltalán nem. Aki sír, azt az anyukája felveszi, babusgatja, szeretgeti, megeteti, megszoptatja, ringatja, énekel neki. Szoktatja őt valamire? Nem. Csak ott van, és próbálja megnyugtatni a babáját, aki maximum azt „szokja meg”, hogy anyu segít, ha baj van. Ha nem sír a kicsi, az anyukája kevesebbet veszi fel, kevesebbet cipeli, könnyebben alszik el – neki talán kisebb az igénye a testközelségre. Létező jelenség ez is, bár én személyesen még nem találkoztam ilyen habitusú kisbabával.
Nem szoktatás kérdése a baba igénye, a személyisége, a szükségletei. A szoktatás – számomra – mindig negatív dolgot jelent. Nem véletlenül a mondás: „ A jót könnyű megszokni.” Illetve az ellenkezője: „Megszoksz vagy megszöksz.” Megszokni tehát javarészt a rossz dolgokat kell, az addig kellemes dolgokról való lemondás árán. Beszoktatás a bölcsődébe, leszokás a csokiról (vagy akár az alkoholról, drogról), vagy a gyerekkorunk nagy slágere: átszoktatás bal kézről a jobbra. Hogy mennyi gyereket tettek ezzel tönkre, senkit nem érdekel. Akkoriban még nem volt elég érzékeny a társadalom, így nem igazán tudták tanítani a gyerekeket bal kézzel írni, bal kézzel ollót, kést, kanalat használni. Egyszerűbb volt tehát a jobb kéz használatára tanítani az óvodás-, iskoláskorú gyerekeket. „Egyre több a balkezes gyerek” – szoktam hallani, de szerintem csak egyre kevesebb az, akit átszoktatnak a „szép” kezére. (Jesszus…)
Lelkiismeret-furdalást kelt
Ami miatt még utálom ezt a mondatot, az a lelkiismeret-furdalás keltése az édesanyában. Ha a Te gyereked nem alussza át az éjszakát, vagy nem eszi meg a zöldséget, a gyümölcsöt, ha már 4 éves, de még mindig nem szobatiszta – nyilván a TE hibád, hiszen az egész csak szoktatás kérdése! Hát milyen anya vagy Te, ha a fiad/lányod nem eszik naponta háromszor uborkát, salátát, vagy retket nasiként? Miért csak a tejszeletet vagy a ropit hajlandó megenni? Hát hogy szoktattad Te? – ehhez hasonló érzéseket kelt – szerintem nem csak – bennem, ha valakitől ezt a mondatot hallom. Pedig én aztán mindent próbáltam, hogy a gyerek egyen zöldséget, gyümölcsöt, ahogy azt is próbáltam, hogy időben szobatiszta legyen. Szoktatgattam, szoktatgattam, de a büdös kölke csak nem szokta meg. Vagy csak az elvártnál sokkal később.
Pedig, kedves anyukatársaim, ez van. Van olyan anyuka, aki hiába szoktat, a gyerek nem hajlandó megszokni. Nem hajlandó megszokni az anyukája távollétét – ezért igényli a ringatást, szoptatást, együttalvást. Nem hajlandó megszokni a bili vagy a WC hideg ülőkéjét, mert a pelus sokkal kényelmesebb és melegebb. Nem hajlandó megenni a zöldséget vagy a gyümölcsöt akkor sem, ha milliónyi ételbe csempészi bele a rafinált anya, a szülők pedig példamutatóan reggeltől estig salátát zabálnak.
Szóval légyszi, felejtsük el ezt a mondatot, mert egyáltalán nem minden csak szoktatás kérdése…
Ti mit gondoltok?