A gyerekek néha olyan világban élnek, ahol a valóság és a képzelet nem két különálló dolog, hanem egyetlen folyamatos, mesés történet.
És ez minket, felnőtteket sokszor teljesen zavarba hoz.
Mondanak valamit, ami nyilvánvalóan „nem úgy történt”, közben pedig teljes meggyőződéssel állítják, hogy de igen. Amikor pedig megpróbálunk a dolgok mélyére ásni, és rákérdezünk a részletekre, sokszor jön a gyors, határozott válasz: „Ne kérdezd meg!”
Sokáig ez számomra is nehéz volt. Hol az „igazságot” kerestem benne, hol azt éreztem, hogy ezt azonnal tisztázni és helyre kell tenni, elvégre mégiscsak a becsületességre kellene nevelnünk őket, nem?
Aztán lassan elkezdtem teljesen máshogy nézni a jelenségre.
A gyerekek nem hazudnak, ők vágyakat és szorongásokat dolgoznak fel
A kisgyermekek (különösen 3 és 7 éves kor között) nem úgy hazudnak, ahogyan mi, felnőttek értjük a hazugságot.
Nincs mögötte szándékos megtévesztés, érdek vagy hátsó szándék (legtöbbször). Az ő agyukban a határvonal a belső képek és a külső tények között még nagyon átjárható, ezt hívja a fejlődéslélektan mágikus gondolkodásnak.
Amikor a gyerek azt mondja, hogy a sárkány ette meg a süteményt, vagy hogy ő ma repült a játszótéren, akkor általában két eset lehet:
- Összefonja a vágyait a valósággal, vagyis nagyon szeretné, ha megtörtént volna, a belső élmény olyan erős, hogy valósággá válik számára.
- Feszültségoldás. Sokszor egy feldolgozatlan félelmet, szorongást vagy bűntudatot öltöztet mese köntösbe, mert így biztonságosabb számára.
A „Ne kérdezd meg!” felkiáltás sem feltétlenül titkolózás. Sokkal inkább azt jelenti:
„Anya, kérlek, ne bontsd szét ezt a csodás világot, amit az előbb építettem fel magamban!”
Mit tehetünk szülőként a szembesítés helyett?
Ha ráragasztjuk a gyerekre a „hazug” címkét, vagy hidegen szembesítjük, azzal csak azt érjük el, hogy legközelebb bezárkózik előttünk.
Inkább próbáljuk ki ezt a három lépést:
- Igazoljuk vissza az érzést, ne a tényt. Nem kell rábólintanunk a történetre, de az élményt elismerhetjük. („Hű, de jó lenne, ha tényleg repülhetnénk, ugye? Milyen jó érzés lenne!”)
- Kérdezzünk a belső világról. Ahelyett, hogy azt firtatnánk, „De tényleg ott volt a sárkány?”, kérdezzük ezt: „És milyen színű volt az a sárkány? Mit mondott neked?”
- Segítsünk neki átjárni a két világ között. Finoman és játékosan megmutathatjuk a határt. („Ez egy csodálatos mese volt! Milyen jó, hogy a képzeletünkben bármi megtörténhet!”)
A bizalom megőrzése a legfontosabb
Ma már inkább nem szembesítem azonnal a tényekkel, hanem csendben figyelek, kérdezek.
Hiszem, hogy a mi feladatunk szülőként nem az, hogy azonnal „helyre tegyük” a történeteket, hanem az, hogy megőrizzük azt a biztonságos belső kapcsolatot és bizalmat, amelyben ezek a mesés belső élmények egyáltalán megszülethetnek és elmesélhetővé válnak.
Mühl-Kovács Linda
A Hol lakik a boldogság? könyv szerzője és a HappiNest módszer megalkotója