„Már tud beszélni, de csak bömböl, képtelen elmondani, hogy mi baja.” „Toporzékol, ha nem találom el azonnal, hogy mit szeretne.” „Újra bepisil, pedig már elhagytuk a pelust.” „Ő is cumiból akarja inni a kakaót, mint a kisbabák.”
Mind-mind példák arra, mikor egy kisgyerek visszalép a fejlődésben.
Szaknyelven regressziónak nevezik azt, ha egy már meghaladott fejlődési szintre visszaesik a gyermek. Nem végleges és tartós állapotról van szó szerencsére, inkább átmeneti fejlődési állomásról, néha meg csupán pillanatnyi hangulatról.
Mi állhat a jelenség hátterében?
A 1,5 -3 éves korosztályra különösen jellemző, hogy nagyon erős az akaratuk. Én-fejlődésük részeként mindent ki akarnak próbálni, mindent egyedül akarnak csinálni.
Ő akarja felkapcsolna a villanyt. Megnyomni az autó távirányítóját. Kinyitni a bejárati ajtót kulccsal, egyedül felemelni a triciklijét. Segítség nélkül levenni a nadrágját. Csupa olyan dolgot, ami nem neki való, amit nem ér el, ami nem az ő dolga lenne. Kissé eltávolodva a mindennap előforduló 50-100 ilyen helyzet frusztrációjától, szülőként jó, ha felismerjük, hogy ez a fejlődés útja. Tulajdonképpen jó és előnyös, hogy a gyerek próbálkozik. Látja maga körül a világot és ő is nagy, erős és menő szeretne lenni, mint, amilyennek a körülötte lévő nagyobb gyerekeket és felnőtteket látja.
Óhatatlan, hogy nem lehet még neki mindent megengedni, mint ahogy az is előfordul, hogy magától rájön, hogy még nem képes arra, amit szeretne. Számtalan frusztráló helyzet, tiltás, szabály van tehát egy kisgyerek életében.
Jellemzően az ilyen helyzetekben csúszik vissza egy már korábban meghaladott fejlődési állapotba, hiszen szavak helyett kiabálással, sírással, csapkodással fejezi ki magát. Beleadja egész valóját a helyzetbe, jár keze-lába, leveti magát a földre, toporzékol és olyankor se lát, se hall. Ez akár szó szerint így zajlik, és szintén gyakori, hogy ebben az állapotban nem is meggyőzhető, nem használ a szép szó, a magyarázat. Ezt szintén a regresszió okozza, kis idő elteltével, mikor fizikai módón kiadta magából a dühét a kisgyerek, újra visszatér eredeti állapotába. Fogadja a vigasztalást, megnyugtatható és pár perc múlva úgy működik tovább, mintha mi sem történt volna. Ekkor tehát a pillanatnyi, hangulati visszafejlődésről beszélünk, melynek hátterében a gyermek még viszonylag alacsony szintű szocializációs szintje és alacsony frusztrációs küszöbe áll.
Tartósabb regressziót, fejlődésbeli visszaesést figyelhetünk meg akkor, mikor valamilyen nagyfokú változás, például kistestvér születése a kiváltó ok. Sok ovis korú kisgyerekre jellemző, hogy a legújabban szerzett képességei közül egyiket vagy másikat, mintha elfelejtené. Ha már jól beszélt, elkezd babásan beszélni, selypegni, sokat sír. Ha már szobatiszta volt, újra bepisil. Ismét egy természetes jelenségről beszélhetünk, ami majdnem mindegyik családban előfordul, ahol viszonylag kicsi a korkülönbség a testvérek között. A jelenség pszichológiai hátterét tapasztalatom szerint az képzi, hogy a nagyobbacska testvér bekerül a nagytesó szerepébe. A tegnap még kicsi gyerek, máról holnapra nagynak számít az újszülött jövevényhez képest. A kis csecsemő ráadásul a szülők figyelmének nagy részét kiköveteli magának, a testi gondozás: szoptatás, pelenkázás, öltöztetés óhatatlanul non-stop testközelben tartja a kicsit. Ehhez képest a nagyobb gyermek kapcsolata a szüleivel távolabbi, több elvárással terhelt. A nagytól már elvárható, hogy ne dobja le a földre az ételt, ne kiabáljon hangosan, amikor a pici alszik, szépen köszönje meg, ha kap valamit és a többi apróság, ami észre sem vesz a szülő, hogy elvárja gyermekétől. Ebben az élethelyzetben gyakori, hogy a nagytesóvá vált kisgyerek visszautasítja a ‘okos bátyó vagy nővér’ szerepét és ő is intenzíven visszavágyik a kisbaba szerepbe. Vágyik rá, hogy őt is babusgassák, öltöztessék, etessék.
Mit lehet tenni?
Ahogy említettem átmeneti állapotról van szó, ami természetes módon megjelenik. Sokat tehetnek a szülők azzal, hogy csak korának megfelelő elvárásokat támasztanak az idősebb gyermek felé, nem várnak el tőle többet, csak azért mert ők maguk leterheltebbek.
Érdemes bevonni az idősebb gyermeket a kicsi gondozásába, hangsúlyozva, hogy a pici körül még sok a teendő, de milyen jó is, hogy ő már ilyen okos és nagy. A pici ettől nem sérül, azonban a nagynak felvillanthatjuk azokat a dolgokat, amiért előnyös nagynak lenni, mert ő már mennyi mindent megtehet, elvehet, kipróbálhat, amit a picinek még nem lehet.
Fontos az is, hogy a szülő türelmes legyen, átlássa ezeket a mélyebb pszichológiai okokat és időnként megengedje, hogy kisgyerekesebb módon viselkedjen a nagytesó. Lehet olyat játszani, hogy ő is kisbaba, játékból ő is ehet cumiból, őt is lehet ringatni.
Fontosnak tartom, hogy külön-külön mindkét szülő töltsön időt vele, úgy, hogy csak az ő igényeire figyelnek oda, lehetőleg úgy, hogy nincs ott a kistesó. Ezek az alkalmak legyenek heti rendszerességűek, mert a kampányszerű, hébe-hóba ellopott kis időktől nem fog javulni a helyzet.
Érdemes a tágabb családban is tudatosítani, hogy mit érezhetnek a családban lévő nagyobb gyermekek, hiszen sok rokon elköveti azt a hibát, hogy figyelemmel és ajándékokkal halmozzák el a picit, míg a nagyobbakkal látványosan kevesebbet foglalkoznak. Ezt ne engedjük.
A tiltás hatására bekövetkező regresszióra leginkább ‘hiszti’ néven szoktak utalni. Ezekben a helyzetekben érdemes a szülőnek megőrizni a nyugalmát, higgadtságát és megvárni, míg ‘elvonul a vihar’. Néhány esetben segíthet a humor vagy a figyelem elterelés is. Érdekes megfigyelés, hogy a gyerekek néhány perc után sokszor maguktól visszazökkennek eredeti jó hangulatú állapotukba, inkább a szülőnek nehéz túltennie magát ezeken az epizódokon, ehhez sok empátiára és türelemre lesz szükség. Az ilyen jellegű megnyilvánulások az éréssel, az életkor előre haladásával csökkennek, öt, hat éves korra szinte nyom nélkül eltűnnek.
Ha mindezeket az apró változtatásokat bevezetik, meg fogják látni, hogy enyhül a visszafejlődés és hamarosan újra melódul majd a gyermek fejlődése.
Deliága Éva – gyermekpszichológus