A lányom nem egy kifejezett hercegnő típus. Volt egy rövid időszak, amíg elfogadta, hogy milyen ruhákba öltöztetem, de néhány napja kijelentette, hogy neki nem tetszik az a ruha, ami szoknyás. És tekintve, hogy én is hasonló elvek alapján választottam a napi rendes outfitemet már 3-4 évesen, nem erőltetek rá semmit. Azt sem, hogy mihez kezdjen az életével.

Igaz, korai lenne még pályaválasztásról gondolkodni így a negyedik születésnapja előtt fél évvel, de időnként azért elgondolkodom, mihez is kezdek majd, ha valóban az lesz, ami jelenlegei tervei szerint lenni szeretne felnőttként: tűzoltó és autóversenyző. Csak abban reménykedem, hogy a személyiségéből fakadó hangyányi visszafogottság felülkerekedik majd, és rájön, nem lehet úgy tüzet oltani, hogy én is vele megyek. De igazából akkor se járok túl jól, ha elveti ezt az elképzelést, a B-terv alapján ugyanis autóversenyző szeretne lenni. Ehhez már most bőszen gyakorol, nincs az az utazás, nincs az az autózás, ami ne azzal érne véget, hogy az ölemben ülve ő akar beállni az autóval az udvarra, hogy aztán hosszú percekig tekergesse a kormányt hangos brümmögések közepette. A bukósisak és a versenykesztyű nálunk olyan tartozék, mint más lányos háznál a tiara és a tüllszoknya. A házban egyszarvúak és tündérkeresztanyák helyett négykerekű kisautók sorakoznak egymás mellett, az egyikkel farolni lehet jól, a másiknak könnyebben tekerhető a kormánya, a harmadik pedig nagyon kényelmes – így osztályozta saját kis flottáját az én három és féléves kis Fittipaldim.

Játékai alapján a szobája is lehetne inkább egy kisfiú főhadiszállása, a lány lakóra csak a visszafogott rózsaszínek utalnak. De kiválóan megférnek a kislány árnyalatok a tűzoltóautókkal, a tűzoltóállomással, a vízimentő állomással, a kis terepjáróval, a nagy terepjáróval, a buldózerrel, a traktorral, a barkács kisbusszal, a kis versenyautóval, a nagy versenyautóval, a versenyautós szőnyeggel. Hiába kapott babaházat öltöztethető édes kis nyuszikkal, cumizós, kakilós, pisilős babát minden tartozékkal: néhány perc múlva a nyuszik helyett a kisautók ebédeltek és aludtak a babaházban, Zsuzsi babának pedig hamar meg kellett tanulnia tüzet oltani.

Beletörődtem abba is, hogy Csingiling és Elza jelmez helyett azzal telik minden farsang és halloween előtti időszak, hogy a) Roary, a versenyautó, b) Villám McQueen, c) Tűzoltó Sam vagy d) Mancs őrjáratos jelmez után kajtatok. Ezek még az enyhébb változatok, mert legutóbb még lovagnak akart beöltözni, de arról sikerült átterelnem a valamivel enyhébb Mancs őrjáratos verzióra.

Nem erőltetek semmit. Örülök, hogy reggelente még bele-belecsempészhetek egy-két rózsaszínű csatot a hajába, és időnként be is fonhatom szőke, göndör fürtjeit. De ha ő úgy boldog, hogy autókat tologat vagy tüzet olt egész nap, akkor azt fogom vele játszani. Ha pedig felnőttként is csak férfias ruhákban jár majd, és a tűzoltó műszak letelte után a versenypálya felé veszi az irányt, egyszerűen csak megkérem, hadd kísérjem el.

Ő az én lányom. Fiúsan is.

Igaz, korai lenne még pályaválasztásról gondolkodni így a negyedik születésnapja előtt fél évvel, de időnként azért elgondolkodom, mihez is kezdek majd, ha valóban az lesz, ami jelenlegei tervei szerint lenni szeretne felnőttként: tűzoltó és autóversenyző. Csak abban reménykedem, hogy a személyiségéből fakadó hangyányi visszafogottság felülkerekedik majd, és rájön, nem lehet úgy tüzet oltani, hogy én is vele megyek. De igazából akkor se járok túl jól, ha elveti ezt az elképzelést, a B-terv alapján ugyanis autóversenyző szeretne lenni. Ehhez már most bőszen gyakorol, nincs az az utazás, nincs az az autózás, ami ne azzal érne véget, hogy az ölemben ülve ő akar beállni az autóval az udvarra, hogy aztán hosszú percekig tekergesse a kormányt hangos brümmögések közepette. A bukósisak és a versenykesztyű nálunk olyan tartozék, mint más lányos háznál a tiara és a tüllszoknya. A házban egyszarvúak és tündérkeresztanyák helyett négykerekű kisautók sorakoznak egymás mellett, az egyikkel farolni lehet jól, a másiknak könnyebben tekerhető a kormánya, a harmadik pedig nagyon kényelmes – így osztályozta saját kis flottáját az én három és féléves kis Fittipaldim.

Játékai alapján a szobája is lehetne inkább egy kisfiú főhadiszállása, a lány lakóra csak a visszafogott rózsaszínek utalnak. De kiválóan megférnek a kislány árnyalatok a tűzoltóautókkal, a tűzoltóállomással, a vízimentő állomással, a kis terepjáróval, a nagy terepjáróval, a buldózerrel, a traktorral, a barkács kisbusszal, a kis versenyautóval, a nagy versenyautóval, a versenyautós szőnyeggel. Hiába kapott babaházat öltöztethető édes kis nyuszikkal, cumizós, kakilós, pisilős babát minden tartozékkal: néhány perc múlva a nyuszik helyett a kisautók ebédeltek és aludtak a babaházban, Zsuzsi babának pedig hamar meg kellett tanulnia tüzet oltani.

Beletörődtem abba is, hogy Csingiling és Elza jelmez helyett azzal telik minden farsang és halloween előtti időszak, hogy a) Roary, a versenyautó, b) Villám McQueen, c) Tűzoltó Sam vagy d) Mancs őrjáratos jelmez után kajtatok. Ezek még az enyhébb változatok, mert legutóbb még lovagnak akart beöltözni, de arról sikerült átterelnem a valamivel enyhébb Mancs őrjáratos verzióra.

Nem erőltetek semmit. Örülök, hogy reggelente még bele-belecsempészhetek egy-két rózsaszínű csatot a hajába, és időnként be is fonhatom szőke, göndör fürtjeit. De ha ő úgy boldog, hogy autókat tologat vagy tüzet olt egész nap, akkor azt fogom vele játszani. Ha pedig felnőttként is csak férfias ruhákban jár majd, és a tűzoltó műszak letelte után a versenypálya felé veszi az irányt, egyszerűen csak megkérem, hadd kísérjem el.

Ő az én lányom. Fiúsan is.