Quantcast
Kezdőlap Aktuális A karanténos hétköznapok az álmaimban és a valóságban

A karanténos hétköznapok az álmaimban és a valóságban

Spuriga Dóra

Minden emberben más és más érzések kavarognak az elmúlt hetekben. Van, aki konkrétan örül annak, ami most van, végre otthon tud lenni, szépítgetni az otthonát, a homeoffice sem okoz neki gondot, hiszen nem ugrál közben 2-3 gyerek a fején, vagy nem kell velük tanulni és közben főzni meg takarítani is egyben.. Nekem csomó tervem volt az elején, aztán valahogy a hétköznapok nem nagyon adják ki azokat, de lássuk is részletesebben:

A REGGELEK

Az álomban:

A család előtt legalább egy-másfél órával előbb kelek, jógázom vagy elmegyek futni a környéken, picit meditálok. Elkészítem a teámat, nyugodtan, csendben megiszom, közben eltervezem a napot, beosztom a gyerekek és a saját napirendemet is, hogy mi mit követ, mikor megyünk egészségügyi sétára, mit ebédelünk stb..

A valóságban:

Reggel 6-kor kinyitom a szemem, aztán vissza is zárom, mert olyan rohadt fáradt vagyok, hogy nem bírok kikelni az ágyból, legalább még 20 perc alvás.. Sajnos mellettem van a telefon, nyúlok érte (minek hozom be megint a telefont a hálóba?!?!), görgetem, olvasom a híreket, értelmes cikk nagyon kevés van, a mémeken legalább jókat röhögök magamban. Basszus eltelt fél óra a semmivel. 7 körül végre sikerül kimászni az ágyból. Sport? Jajj, ne!! Pedig kéne.. Majd holnap! Inkább kezdem a rendrakással, mert minden nap felrobban valahogy a lakás, és a rendrakás nem annyira sikerül úgy a gyerekeknek, ahogy azt szeretném.

Ébred az egyik gyerek, hallom a motoszkálást a szobájában! Már megint nem sikerült csendben eltöltenem egy órát egyedül.. ez van, jó reggelt Kincsem, jól aludtál, mit kérsz reggelire?

DIGITÁLIS OKTATÁS

Az álmomban:

A gyerekeim leülnek az iPadek elé, megcsinálják azt egyedül, amit maguktól meg tudnak, de a férjemmel előre egyeztetve beosztjuk a napokat, hogy mikor ki segít a gyerekeknek a tanulásban. Ezt persze be is tartjuk, hogy közben a másik tudjon nyugodtan haladni a munkájával.

A valóságban:

A reggeli után (persze mindkét gyerek mást kér reggelire), 8.45-kor bejelentkezés Zoom-on, amit a kicsi az étkezőasztalnál kezd el, de én még hálóingben vagyok!

  • Kincsem, menj már be a szobádba!
  • De ott nem férek el az asztalon! (mivel megint nem sikerült este elpakolni)

Gyors rendrakás, gyereket bekísérem a szobájába, és bízom benne, hogy a tanárnő és a 20 gyerek nem lát meg közben!

Gyorsan összekapom magam, a konyhát és az étkezőt a reggeli után, de mire elkészülök mindennel és én is leülnék dolgozni..

  • Anya! Ezt hogy kell megcsinálni?
  • Anya, készen vagyok ezzel a feladattal, megnézed? (mondja a nagyobbik)
  • Drágám, ma Te vagy a soros, megnézed, hogy mi a helyzet, mert szeretnék dolgozni! – kérem a férjem, aki meg sem hallja, hiszen már egy órája a hálószobában tart meetinget a kollégáival..
  • Persze, jövök! – válaszolom a gyerekeknek.

Ugrálok a kér gyerek szobája között, az én munkám persze várhat (már napok óta vár), viszont lassan 11 óra. Mit fogunk ebédelni? Gyorsan összedobok valamit..

DÉLUTÁNOK

Az álmomban:

Ebéd után elmegyünk egy nagyot sétálni. Szerencsénk van, mert Budán lakunk, sok természetvédelmi övezethez közel, így nem okoz nagy problémát, hogy merre induljunk el, csak ki kell választani. Közösen elhatározzuk, hogy a Hármashatár – hegy lesz a mai kirándulás, mindenki várja már, hiszen meseszép idő van.

A valóságban:

Megint nem sikerült időben elindulni, hiszen már egy óra van, 13.30-ra pedig vissza kell érnünk, mert a fiamnak online angol órája van. Akkor a Hármashatár-hegy kilőve, rollerezzünk csak egyet a környéken.

  • Nincs kedvem menni, inkább tollasozzunk a kertben! – mondja a kisebbik.

Megkérem Apát, hogy akkor menjen ki velük tollasozni, mert már kezdek kissé feszült lenni, már bevettem az első természetes alapanyagú nyugtatómat, de azt hiszem jöhet a következő. A munkámmal persze még egy percet sem sikerült foglalkoznom, az még mindig vár..

Ameddig kint tollasoznak, végre leülök a laptopom elé.

AZ ESTÉK

Az álmomban:

A vacsi után a gyerekek hamar elkészülnek a fürdéssel, fogmosással, 8- fél 9ig együtt beszélgetünk az ágyba, átbeszéljük, hogy kinek mi volt jó és rossz a napjában. Fél 9-kor bemennek a szobájukba, még olvasnak egy kicsit, 9-kor villanyoltás. A férjemmel így van 1-2 óránk nyugodtan, csendben beszélgetni, olvasni, együtt lenni.

A valóságban:

Megint mindenki mást kér vacsorára, azt együtt megesszük, jöhet a fürdés. A lányom, aki hét éves, nem tudom, hogy estére mi történik vele, de szinte minden este (jó esetben csak este!) tol egy olyan hisztit, hogy azt elég nehezen viselem.

Persze mindennel csúszunk időben, nem tudom, hogy kéne jól csinálni, de megint elmúlt 9 óra, és még csak az egyik gyerek zuhanyzott le..

Össze kéne pakolni a lakást, de nincs kedvem, mert már fáradt vagyok, majd reggel..

  • Anya vagy Apa! Valaki jöjjön be jóéjt puszit adni!
  • De már voltunk bent nálatok kétszer!
  • OK, egy utolsó (mindig ezzel rontjuk el?!)
  • De még szomjas vagyok – mondja a lányom. Hozol egy pohár vizet?
  • Ez nem jutott 10 perccel előbb az eszedbe, amikor még a konyhában álltunk?
  • Nem, most lettem szomjas..
  • Persze, hozok egy kis vizet.
  • Anya! Hozzám is bejössz puszit adni? És beszélgetünk még egy kicsit? – kéri a fiam

Már a fejemet fogom, hiszen 0-24-ben együtt vagyunk, nekik az sem elég, és ez érthető is, mindkettő vágyik arra, hogy egy picit egyedül csak vele legyek.

Rápillantok az órára, már lassan 10. Ennyit az olvasásról, visszamegyek az ágyba, és azzal a lendülettel alszom el.

Persze azért elcsípek mindig egy-egy órát a napban, amikor le tudok ülni dolgozni, vagy ha nem marad más, akkor este 10-kor ülök neki. Nem panaszkodom, mert abszolút jó dolgunk van, jó helyen lakunk, a férjemmel még ha nehezen is, de próbáljuk beosztani a napokat. A gyerekeknek tényleg szükségük van arra, hogy egyedül legyünk velük egy kicsit, a férjem napok óta tervezi, hogy elmegy Maxival futni egyet. Még nem jött össze, de majd talán holnap..

Nehezek ezek a hetek, nagyon hiányzik a gyerekeknek és nekem is a szociális élet, hogy találkozzunk a barátainkkal.

De a lényeg, hogy egészségesek vagyunk, és együtt mindenre képesek vagyunk!

A lakásban este 8-kor szoktunk tapsolni (itt a környékünkön sajnos senki nem áll ki az ablakokba, csend van esténként) az egészségügyi dolgozóknak, mert ők most a legnagyobb hősök, aztán mi anyukánk következünk a sorban! 🙂

Kitartást mindenkinek!!! Vigyázzatok magatokra!

Ez is tetszeni fog