Flóra úgy érzi, az élete második felében magára lett hagyva a problémáival.
Béla kicsit benézett tegnap. Játszott Levivel és Pannival egy órácskát, aztán kijelentette, hogy rohannia kell.
– Hova? – kérdeztem. Úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
– Remélem, emlékszel még, hogy én vagyok a vezetője a (és itt megnevezett egy világcéget).
– Emlékszem – válaszoltam kimérten. De az is rémlik, hogy van három gyereked, akikhez kéthetente egy órácskát ugrasz be ahelyett, hogy magaddal vinnéd őket.
– Ne kezdd már megint – mélyet sóhajtott. Majd viszem őket, ha lesz időm.
– És az mikor lesz?
– Nem tudom. Határidők, tárgyalások, szervezések, és itt van Linda szülinapja is…
Elharapta a mondatot és bűntudatosan pislogott rám. Cserébe lenyeltem a csípős választ, ami már a nyelvem hegyén táncolt.
Béla és én két éve váltunk el. Tulajdonképpen egész békésen, legalábbis, ha azokkal a viharokkal hasonlítom össze, ami a barátnőim fészkét dúlták fel. Megcsalt, én kiborultam, aztán tartottam egy önvizsgálatot, és rájöttem, hogy valójában régóta nem szeretem már. Az anyagiakban nagyvonalú volt, még többet is kaptam, mint amennyire igényt tartottam volna. Én, és a három gyerek, Benni, Levi és Panni kiváltságos helyzetben élünk. Legalábbis ami a pénzt illeti.
Béla ugyanis egy év lelkes és sűrű gyerekezés után kezdett elmaradozni. Akkoriban jött össze az egyik munkatársával, Lindával, akivel a korábbi kurta nőügyei után valami tartós dolog formálódott. Linda ugyanakkor tizenöt évvel volt fiatalabb, és nem vágyott gyerektársaságra. Ha épp nem dolgoztak, akkor utazgattak, partikra jártak, bungee jumpingoltak. Hova fért volna el három kiskorú? Úgyhogy Béla drágám a könnyebbik utat választotta: egyre ritkábban bukkant fel a házunk táján, s bár a gyerektartást továbbra is bőkezűen utalta, személyes jelenlétével csak szórványosan tisztelte meg a gyerekeit.