A kisfiam egyik nap azzal várt az óvodában, hogy a zsebében őrizgetett egy apró darab WC-papírt.
Nekem tartogatta egész nap a zsebében, és amikor meglátott az udvaron kivette és odaadta. Tudod miért? Mert azt remélte, hogy örülök neki.
A gyerekek nem azt adják ami illik, hanem amijük van.
Azért tette el, mert „olyan cuki, kacsás”, és mert azt gondolta, nekem is tetszeni fog.
Elsőre talán jelentéktelennek tűnik egy ilyen pillanat. Egy kis WC papírdarab, semmi különös.
De ha egy kicsit mélyebbre nézünk, valójában nagyon sok minden benne van.
Benne van az, ahogyan egy kisgyerek a világot látja.
Hogy észreveszi az apró szépségeket.
Hogy meg tud állni egy pillanatra, és örülni tud valaminek, amit mi, felnőttek, talán észre sem veszünk.
És benne van az is, hogy adni szeretne, kapcsolódni, örömet okozni.
A gyerekek nem nagy gesztusokban gondolkodnak, nem tárgyakban mérik a szeretetet.
Ők abból adnak, amijük van, és abból, amit tőlünk tanulnak meg.
Megtanulják, hogy észrevegyék a szépet, hogy értékeljék-e az apró dolgokat, és hogy merjenek-e adni, akár egészen kicsiben is.
És mi közben sokszor észre sem vesszük, mennyire formáljuk ezt bennük a mindennapokkal.
Azzal, ahogyan reagálunk.
Azzal, amit fontosnak tartunk.
Néha egy ilyen pillanat finoman emlékeztet arra, hogy a valódi kapcsolódás nem a nagy dolgokban van, hanem az apró, őszinte gesztusokban.
Egy mosolyban.
Egy ölelésben.
Vagy akár egy kacsás WC-papírban.
Mert néha ezek mondanak el mindent. 💛
Ha tetszett a cikk, hasonló gondolatokért látogass el a Hol lakik a boldogság facebook oldalára is! 😊
Linda
Mühl-Kovács Linda
anya, és a „Hol lakik a boldogság?” könyv és módszertan megalkotója