Nemrég műtötték a kisfiamat.
Egynapos beavatkozás volt, mégis nagyon féltem az altatástól.
Ijesztő volt látni, ahogy hatni kezd a „bátorító” szirup, ahogy felpörgött, majd lassan elnehezül, és átadja magát az álomnak.
És még ijesztőbb volt az, amikor a műtét után ott feküdt, infúzióval a kezében, kiszolgáltatottan.
Aztán telt az idő.
Pár órával később már játszott.
Ugrándozott.
Nevetett a bohócdoktorokon, tele szájjal.
Később felhívta a mamát, és csak ennyit mondott:
„Jó volt a napom.”
Érted? Jó volt a napja.
Pedig félt.
Pedig fájt a keze.
Pedig kényelmetlen volt az egész helyzet.
De kapott egy plüsst a nővérektől, és én végig ott voltam vele.
Öleltem. Játszottam. Kísértem.
Ez újra valamit nagyon tisztán megmutatott nekem: a gyerekek nem ugyanazt viszik magukkal egy napból, mint mi.
Nem a nehézségeket mérik, hanem a kapcsolódást.
És sokszor ennyi elég ahhoz, hogy egy nehéz nap végén is azt mondják:
„Jó volt a napom.”
Mert ez láthatóan nem a körülmények függvénye, hanem a biztonságos kapcsolódásé.
Ez az, ami át tudja írni a gyerek élményét még egy nehéz napon is. 💛
Ha tetszett a cikk, hasonló gondolatokért látogass el a Hol lakik a boldogság facebook oldalára is! 😊
Linda
Mühl-Kovács Linda
anya, és a „Hol lakik a boldogság?” könyv és módszertan megalkotója