Ha a még éppen nem 15 éves lányod azzal jön haza, hogy fél évre külföldre szeretne menni gimibe tanulni, és neked meglenne hozzá az anyagi fedezeted, elengednéd? Támogatnád a jelentkezését?
Nincs látogatás, nem jöhet haza, a szülő sem mehet ki hozzá. Karácsonykor sem. Ott tölti be a 16-ot – őt egyébként ez jobban aggasztotta, mint az ünnepek. 🙂
Én az igen válaszon egy pillanatig nem gondolkodtam.
Nem is nagyon volt rá idő, mert a hosszadalmas jelentkezési folyamatra már csak rövid idő állt rendelkezésünkre: a lányom a gimi második évének első félévét szerette volna Európában, lehetőleg Spanyolországban tölteni.
Két szervezettel beszéltem, közülük az AFS-t egy közeli családtag ajánlotta, így hamar eldöntöttük, hogy az ő programjukat választjuk. Aztán gyorsan kiderült, hogy Spanyolországhoz nincs meg a szükséges nyelvtudása, így igazából csak egyetlen dologba szóltam bele: a célországot együtt választottuk ki, végül az én javaslatomra Németország lett.
Nyolc évig az Osztrák-Magyar Európaiskolába járt, a gimnáziumot pedig angolul végzi, így a német nyelv nem volt számára idegen.
A rövid, de annál intenzívebb adminisztrációs időszak után jött az izgatott várakozás: vajon milyen családhoz kerül majd? Igyekeznek a jelentkezők érdeklődési köréhez, személyiségéhez illeszkedő fogadó családot találni, nálunk is így történt.
Az első, nagyon várt online találkozásra nyár elején került sor.
Fontos, hogy van, akinek csak egészen az utolsó pillanatban, vagy akár azután találnak családot. Ez sajnos mostanában nem ritka, mert kevesebb a fogadó család, mint korábban – legalábbis a szervezet önkéntesei ezt mesélték nekünk.
De szinte mindig mindenre találnak valamilyen megoldást.
A nyár aztán a szokásos, kamasz gyerekes mederben telt :), majd eljött a szeptember eleji indulás.
Mostanra eltelt két hét. Az első napok turbulenciája is csillapodott valamennyire, ezért érzem úgy, hogy már kicsit távolabbról tudok ránézni arra, mi is történik velünk.
Érdekes és izgalmas tanulási folyamat ez mindkettőnknek. Anya-lánya külön-külön.
Neki egészen máshogy nehéz, mint nekem. Nekem leginkább azt kell megtanulnom, hogyan támogassam okosan. Mikor sajnáljam, és hogyan úgy, hogy az neki is jó legyen. Mikor hallgassak, mikor mondjak valamit, és mikor csak emlékeztessem arra, hogy mekkora dolog, hogy ezt meg merte lépni.
Mert a gimi és a közösség ott sem tökéletes. A fogadó családban is vannak szabályok. És bármennyire kedvesek veled, mégsem az otthonod. Nem engedheted el magad mindig úgy, mint itthon – vagy ha igen, akkor sokszor egyedül vagy a szobádban.
Ez nehéz. És fárasztó. De közben rengeteget ad is. Jót és rosszat egyaránt. Ezt már két hét után látom.
Örülök, hogy elengedtem. És bízom benne, hogy február végére az ő élménymérlege is teljesen a jó felé billen majd. Hogy kicsit más emberként jön haza: tapasztaltabban, önállóbban, döntésképesebben és felelősségteljesebben.
És büszke lesz magára, amiért ezt is megcsinálta.
Én pedig megkezd(t)em az elengedés útját…