Kései gyermek vagyok…
Ami ma már szinte átlagosnak számít, közel 40 évvel ezelőtt korántsem volt az. Az ismerősök anyukám csodájára jártak, amikor 40 évesen várandós lett a negyedik gyermekével, vagyis velem.
Talán a generációs különbség miatt, talán nem, de a szüleimmel lévő kapcsolat nem volt éppen súrlódásmentes. Elsősorban anyukámmal csatáztam sokat, amit nem tudok csupán a kamaszkor számlájára írni, ugyanis bőven kitartott ez az időszak még utána is.
Rengeteg időnek kellett eltelnie – egészen pontosan az első gyermekem születéséig (32 év!), – hogy elinduljon a legnagyobb önismereti utazásom és ezzel együtt visszamenőleg megérkezzek bizonyos felismerésekhez.
Amikor megszületett a kisfiam, az első perctől szerettem volna tökéletesen csinálni mindent. Majd én mindent megadok neki, ami nekem hiányzott felkiáltással. Ez azt jelentette, hogy mindenről mindent elolvastam. És hát valljuk be, hogy ettől lehet csak igazán bekattanni. A sok, néha ellentétes információáradat egy friss anyukának sokkoló tud lenni.
Mint például…
Legyél mindig a gyermeked mellett igény szerint vagy válaszra kész (ahogy tetszik), de aztán persze ne telepedj rá túlságosan, mert majd előbb-utóbb önállósodnia is kell.
Háton altasd, takaró nélkül, megfelelő hőmérsékleten és az ideális páratartalomról se feledkezz meg!
Kizárólag szuper-bio finomságokkal kínáld!
És akkor még nem is beszéltünk az értelmi-, érzelmi- és mozgásfejlődésről. Mert nehogy túl korán kezdjen el járni, sok mászásra van ám szüksége. Aztán meg persze izgulhatsz azon, hogy időben érjen a fejlődési mérföldköveihez. Mindez folyamatos lelkiismeretfurdalással megfűszerezve és az érzéssel, hogy ha valami mégsem a tervek szerint alakul, akkor az biztosan a te hibád.
Ehhez képest a negyven évvel idősebb anyukám természetes egyszerűséggel közölte, hogy mi 1 éves korunk előtt bizony kaptunk tejet, nem érti miért nem lehet a babát hason altatni és egyébként engem meg a pótnagymamám szoktatott be az oviba, mert neki dolgoznia kellett.
Hogy mi van!?
Bár itt szeretném megemlíteni, hogy az unokájával kapcsolatban rendkívül diszkréten betartott mindent, amit csak kértem tőle és soha nem próbált meggyőzni semminek sem az ellenkezőjéről. Sőt, azt kell, hogy mondjam, hogy a kisfiam sokkal közelebb hozott minket egymásoz. És amikor anyukám egyszer azt kérdezte tőlem, hogy azért ölelgetem, puszilgatom e ennyit a kisfiamat, mert úgy érzem, hogy a szeretetnek ezt a fajta megnyilvánulását én nem kaptam meg kellő mértékben, akkor rájöttem, hogy ennek a kisfiúnak a megszültetésével nem csak bennem indultak el komoly önreflexiós folyamatok.
Na de a 80+os nagynéném okozta a legnagyobb megrökönyödést akkor, amikor elmesélte, hogy náluk vidéken ”bárányhimlő bulikat” tartottak. Vagyis ha az egyik gyerek megbetegedett, átvitték játszani a többit is, hogy minél előbb túl legyenek a fertőzésen.
Hogy mi van!?
Ezek után azon már meg sem lepődtem, amikor egy családi rendezvény alkalmával egyszer csak látom, hogy a 7 hónapos gyerekemnek a szájába kanalazza a krumplipürét. Persze azért kiakadtam.
“Dehát mi még nem tartunk ott a hozzátáplálásban!!!”
Na de, hogy mikor is esett le a lényeg?
Sajnos nem olyan régen. Ugyanis tavaly megszületett a második kisfiam és valahogy teljesen átváltoztak bennem a dolgok. Mert nálunk is igaz lett az, hogy ami az elsőnél bejött, a másodiknál nem működött. Azt éreztem, hogy újra kell terveznem az anyaságom. Ugyanis betarhatok én minden “szabályt”, ha kapok egy hasfájós, sírós babát és ettől megborul minden, sőt még te magad is. Akkor csupán a túlélés számít, semmi más.
Na jó, már az első gyereknél is kapizsgáltam, de itt, az egyik sírós, nem alvós éjszakán tudatosult bennem csak igazán, hogy nem tudsz tökéletes vagy általad tökéletesnek vélt lenni.
Folyamatosan pörgött a fejemben egy gondolat, amit előtte egy podcast műsorban hallottam, de akkor nem fogott meg különösebben.
Csupán az számít, hogy a lehetőségeid és a legjobb tudásod szerint mindent megteszel a gyermekeidért. És pont!
Nyilván a nagynéném sem rosszat akart, amikor bárányhimlő buliba vitte a gyerekeit. Az ő fejében az járhatott, hogy megvédje őket egy esteleges komolyabb megbetegedéstől.
Ahogy anyukám is mindent megadott és mindent megtett értem/értünk, amit csak tudott.
Na és itt értettem meg, hogy az eltelt idő és információhalom alapján, talán valahol a kettő között kell lennie az igazságnak.
De hogy pontosan hol van ez a bárányhimlő – krumplipüré és az ideális páratartalom közötti skálán, na azt néha piszok nehéz eldönteni.
A második kisfiam sem kapott tőlem krumplipürét “ideje korán”. (Bár kapott volna, mert sajnos a nagynéném már nem ismerhette meg a kisebbik fiamat.)
Azonban azt gondolom, hogy ez sem lehet normális, hogy 24 órában próbálsz tökéletes anyuka lenni. Kicsit azt érzem, hogy kezdünk átesni a ló másik oldalára és csak a gyerekek körül kell, hogy forogjon minden. Eszméletlen terhet tesz ez az anyukákra.
Mindenesetre nagyon tudatosan igyekszem a második kisfiamnál, hogy abból, amit a témában olvasok, ki tudjam szemezgetni a számomra hasznos információkat és kicsit lazábban kezelni bizonyos helyzeteket.
És hogy jól csinálom e?!
Biztos nem tökéletesen.
Elképzelhető, hogy a gyerekeim egyszer majd a pszichológusnál engem fognak okolni bizonyos dolgokért?!
Meglehet.
De csak remélni tudom, hogy legkésőbb akkor, amikor majd gyerekeik lesznek, rájönnek, hogy az anyukájuk a lehetőségeihez és a legjobb tudásához mérten mindent megtett értük.
Jávor Edit
