Az anyaság elején annyi mindenre próbálnak felkészíteni. Hogy milyen lesz a szülés, mire figyelj a hozzátáplálásnál, hogyan aludj, amikor a baba is alszik (haha).
De valahogy senki nem beszél arról, hogy közben szépen lassan elveszítheted azt az embert, akivel mindezt elkezdted.
Nem hirtelen, nem látványosan. Csak úgy észrevétlenül. Egy nap azt veszed észre, hogy már nem fogjátok meg egymás kezét. Hogy hetek óta csak egyeztettek: ki megy a gyerekért, ki főz, ki intézi a tornazsákot. És közben nem történik semmi rossz – csak már rég nem történik semmi kettőtökkel.
Mi tizenhét éve vagyunk együtt. És nem azért, mert mindig minden simán ment. Hanem mert rengeteget tanultunk – sokszor a saját hibáinkból.
Például azt, hogy milyen fontos a gyerekek esti fektetése. Nemcsak az ő alvásuk miatt, hanem a mi időnk miatt. Régen, amikor még kicsik voltak, este kilenc után volt egy óránk. Összebújtunk, megnéztünk egy sorozatot, beszélgettünk. Most már a kamasz fiunk később oltja le a villanyt, mint mi – de soha nem jön át. És valahol ez is egy kis ajándék.
Meg kellett tanulnunk azt is, hogy a kis sérelmek, ha nem beszélünk róluk, előbb-utóbb falakat húznak. A kedvesség nem bónusz, hanem alap. És néha félre kell tenni az egót, a sértődöttséget, a „majd ő jöjjön oda” gondolatokat.
Ez nem mindig könnyű. Főleg, ha hozott minták mást diktálnak. De azt is megtanultam, hogy a kapcsolatunk nem „magától” marad életben. Tenni kell érte. Néha sokat, néha keveset – de folyamatosan.
Vannak napok, amikor egyszerűen csak túlélünk. Amikor nincs romantika, csak hűtőajtó-nyitogatás meg szennyeskupac. De még ezekben a napokban is lehet találni valamit, ami mi ketten vagyunk. Egy reggeli kettesben. Egy ölelés. Egy puszi főzés közben. Egy séta a környéken, kézen fogva, csak negyed óra – de az a negyed óra visszabillenthet bennünket.
Azt is el kellett engednünk, hogy majd később lesz jobb. Majd ha nagyobbak lesznek. Majd ha végre lesz időnk.
De nincs olyan, hogy tökéletes időszak. A szeretet most van. A zajban. A matekházik között. A fáradt tekintetben. Most kell megtalálnunk egymást.
És azt is meg kellett tanulnunk, hogy nem ugyanúgy szeretünk. Lehet, hogy nem úgy mutatja ki, ahogy én várnám – de attól még ott van. Ha csak a saját elvárásaimat nézem, lehet, hogy nem veszem észre, mennyi mindent kapok.
Nem számolunk. Nincs, hogy ki tett többet. Ez nem verseny, hanem szövetség. Vannak napok, amikor én bírom jobban. Máskor ő. És ha én ma megteszek egy lépést, ő holnap lehet, hogy kettőt.
Mert hiszem, hogy a gyereknevelés nem teszi tönkre a házasságot. Csak felerősíti a repedéseket.
De ha van bennünk akarat, ha figyelünk egymásra, ha újra meg újra visszanyúlunk a másik kezéhez – akkor lehet, hogy épp ezek a kihívások lesznek azok, amik még közelebb visznek minket egymáshoz.