Amikor még csak terveztem, hogy majd valamikor anya leszek, természetesen mindenről megvolt a kiforrott véleményem a szüléssel és a gyerekneveléssel kapcsolatban. Például hogy az én babám biztosan saját szobában fog aludni (haha, élesben már az aludni szónál borult az elgondolásom), és persze a szülést is teljesen másképp láttam még 10 évvel ezelőtt: az én férjem biztosan nem jöhet be, mert nem akarom megkockáztatni, hogy olyat lásson, ami miatt aztán egy életre kiábrándul belőlem.
Aztán a sors úgy hozta, hogy már a babáért küzdés hosszú évei alatt olyan szituációkban kerültem, amiket soha nem gondoltam volna megosztani még vele sem: amikor könnyekkel küszködve, remegő kézzel szúrtam magamba a hormoninjekciókat, amikor kiterítve feküdtem az inszeminációk alatt, amikor a petesejt leszívás után kómásan, csorgó nyállal ébredeztem az altatásból.
Azok után, amiken akkor átmentünk, már egyáltalán nem volt semmilyen szégyenérzetem előtte (meg igazából senki előtt, megadtam magam a tudománynak. Drámaian hangozhat, de a lelkem úgy megkeményedett a meddő évek alatt, hogy már nem érdekelt, ki lát és mit.)
Amikor végre sikerült teherbe esnem, a boldogság teljesen elvette az eszünket. Minden apró változást vigyorogva vettünk tudomásul, élveztem a testem formálódását, és a férjem is odáig volt a hasam hullámzásától. A várandósság előrehaladtával az ösztöneim kezdték átvenni az irányítást, és én, aki undorodott a szüléstől, egyre erősebben kezdtem vágyni, hogy háborítatlanul, természetes úton hozhassam világra a kisfiunkat.
A férjem minden vizsgálatra jött velem, és amikor a 38. héten a doktornő azt mondta, hogy mostmár nem megyünk haza, toxémia miatt indítani kell a szülést, akkor teljesen egyértelmű volt, hogy nem hagy magamra egy pillanatra sem.
Hétfő délután kezdődött a buli, a kisfiam szerda hajnalban született meg. Nem, hála az égnek nem vajúdtam végig ezt az időt, csak az utolsó 5 óra volt igazán fájdalmas. Kedden délután már nagyon kivoltam, mert nem éreztem semmi olyat, amit kellett volna. Tudtam, hogy a testem dolgozik az oxitocin miatt, de teljesen kiborultam, hogy nem történik semmi. Ott sírtam a férjemnek, hogy dehát én azt akarom, hogy fájjon. Szegény, ezen azóta is röhögök egyébként, tényleg nem tudta hova tenni a viselkedésemet, de derekasan helyt állt, nem szólt be, csak simogatott, meg csempészte a számba a mazsolát, hogy ne haljak éhen (mert enni persze nem szabadott). Aztán amikor elkezdett úgy igazán, istenesen fájni, szó nélkül masszírozott, simogatott, tűrte, hogy teljes súlyommal rá támaszkodjak, és még csak nem is mosolyogta el magát, miközben én nyomdafestéket nem tűrő szavakat kántáltam.
Nem meséltem még el szinte senkinek, de bátor leszek, elmondom nektek szülésem egyik sötét titkát: úgy üvöltöttem, olyan mély torokhanggal, hogy egy metálbanda szerintem simán felvett volna énekesnek. A szülésznő dicsért, hogy ez jó, nagyon sokat segít nyomni, de megmondom őszintén, egyáltalán nem tudatosan csináltam, és azóta is elsüllyedek szégyenemben,ha eszembe jut… Egyetlen pillanatra emlékszem: a férjem döbbent arcára, hogy ez ugyan honnan jöhet belőlem. Szegény, komolyan mondom, egy hős volt, hogy abban a minutumban nem szaladt világgá.
Minden gyors volt, minden egybefolyt, azóta sem tudom igazán, hogy mennyi ideig tartott az egész. Iszonyatos, szavakkal leírhatatlan fájdalom, a testem hihetetlen változása egyik pillanatról a másikra, ismeretlen szituáció, félelmetes hangok, fények.
Egyetlen biztos pont volt ebben az őrületben: a férjem két szép, barna szeme, melyek aggódva, de büszkén és támogatva fürkésztek.
Amikor a kisfiam végre kibújt, az valami hihetetlen pillanat volt. Amikor felnéztem a férjemre, még mindig pihegve az “édes” sokktól, az arca tele volt érzelemmel: döbbenettel, szeretettel, büszkeséggel, de főleg megkönnyebbüléssel. Mindent látott, habár telibe nem nézett oda, ahová én sem szerettem volna. Teljes extázisban volt.
Csodaszép szülésem volt- már amennyire egy ilyen folyamat szép lehet. Nem éreztem kiszolgáltatottnak magam, nem szégyelltem egy pillanatra sem a testemet (a hangomat igen, de ennyi belefér:)). Erős voltam, olyan erős, mint még soha.
És hálás vagyok a férjemnek, hogy átélte velem ezeket a pillanatokat. Nem azért vagyok hálás, hogy simogatott, hogy támogatott, hogy megtartott vajúdás közben, hanem hogy megadta magunknak azt az élményt, hogy együtt élhettük át a pici fiunk születését. Nem mondom, hogy nélküle nem tudtam volna végigcsinálni, mert nem így van. Egy szülő nő mindenre képes. De az, hogy ott volt, hogy látta, milyen iszonyatos erőfeszítés árán hozom világra a babánkat, az mindent megváltoztatott.
És nem, nem olyan irányba, amilyenbe annak idején gondoltam: azóta még jobban szeret, még jobban tisztel. Imádja minden porcikámat, és büszke arra, hogy a gyermeke anyja vagyok. Életünk legmeghatározóbb élménye volt, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ő is a részese lehetett a fiunk születésének. A legjobb pedig az egészben, hogy ezt ő is így gondolja.
Kiemelt kép forrása: BoredPanda