Nem fog ez az írásvilágot megváltani. Nem akadályoz majd meg tragédiákat, nem mond újat. De meg kell születnie. Mert néhány napja elgondolkodtam rajta, milyen fordulatokat vett az életem mióta iskolai zaklatás áldozata voltam, hogy mit érzek, mi segített, mi nem segített. Hogy mit tehetek, hogy a gyermekeim ne essenek áldozatul, sőt segítsenek az áldozatoknak.
Fogalmak
Tisztázzuk is először a fogalmakat. Ma már nagyon bevett, hogy iskolai zaklatást magyarul is bullyingnak nevezik, de ez pontatlan. Lehet, hogy már megkopott a tudásom, de annak idején, mikor intézményi pszichológiát tanultam megkülönböztettük a mobbingot a bullyingtól, ahol utóbbi tartalmaz fizikai bántalmazást, előző pedig inkább egyfajtapszichés terrorizálás. A mobbing így belátható, hogy nehezebben tűnik fel a környezet számára, és így aljasabban is hat. Szinte észrevétlenül eszi fel az áldozat lelkét, és sokszor a bántalmazók csak legyintenek, „hogy csak cikiztük, ugrattuk kicsit”. De ez valójában nem ugartás, egy pillanatig nem leli a bántalmazott fél örömét a „viccekben”, épp ellenkezőleg: a saját életének, lényének értékét kérdőjelezik meg, és minél tovább tart, ez az érzés annál mélyebbre kúszik. Mivel az ember alapvetően társas lény, és a társas rendben betöltött szerepünk meghatározza az önmagunkról alkotott képünk, így a mobbing és bullying áldozatainak tökéletesen felesleges azt mondani, hogy „ne foglalkozz velük”. Nem lehet nem foglalkozni, és ez különösen igaz a kamaszkorra, bár felnőttként is lehetünk a munkahelyünkön ilyen zaklatások áldozatai.
A saját szál
Pszichológusként az ember mindig vizsgálja magát. Ez alapvető, sőt kívánatos mindezt szervezett keretek közé tenni: mert ha nekem van egy feldolgozatlan problémám, akkor kihat majd a kliensemmel való kapcsolatra, ha pl hasonló kérdéssel jönne hozzám. Épp ezért valószínűleg az átlagnál gyakrabban nézek rá életem korábbi részeire, azokra az eseményekre, melyek hatottak rám. Érdekes, hogy noha több, mint 9 éve diplomáztam, csak az elmúlt 1-2 évben jutott eszembe, hogy vajon az évekig tartó iskola bántalmazás nem játszott-e közre abban, hogy pszichológus lettem (ráadásul eredetileg az egyik területem az iskolapszichológia).
Hogy miből is állt ez? Én egy nagyon érzékeny gyerek voltam, ennek okaival sokat foglalkoztam, de a lényeg, hogy hihetetlen hamar megbántódtam és sírva fakadtam már ovi végén is. Előtte valahogy jobban elhittem, hogy szerethető vagyok, de innentől szinte mindig kilógtam az átlagból. Mert mint egy kis tudóscsodabogár folyton az állatokkal, természettel törődtem, minden érdekelt, és mindent megtanultam, és ha valaki rosszul mondott valamit, ki is javítottam (pedagógus anyukám van 🙂 ), akár az óvónénit is mikor, azt mondta, hogy a „sikló nem kígyó”. A szüleim nem engedhettek meg csinos ruhákat, sokáig a bátyám kinőtt ruháit hordtam, vagy amit kanadai rokonoktól örököltünk, így mikor iskolában már 3-4.ben a lányok hasvillantós topokban jártak, nekem batikolt felsőm volt. Szóval adott volt a támadási felület, és lettem a „fura hisztis”, sokkal kislányosabb, mint nagyobbnak látszani akaró társaim. Aztán valahogy rájöttem, hogy a sírástámadási felület, leszoktam róla, de évek alatt sem engedték el a hisztis jelzőt. A „menő” lányok csúfoltak, kirekesztettek, leszakították rólam a barátom… Majd jött egy iskolaváltás, mert az öcsémnek kiverték az osztálytársai a fogát, és a tanár nem tett semmit, én meg mentem a tesómmal együtt új helyre. Az érdekes, hogy azok a lányok értetlenkedtek a legjobban, hogy miért megyek el, akik legtöbbet bántottak. Ők nem érezték annak.No nem baj, tiszta lap, gondolhatnánk.
Az új suliban az addig osztályelső fiúk és lányok találtak meg, mert a másik suliban sokkal előrébb tartottunk, így tanulás nélkül vettem át a helyüket. Volt, hogy kihasználták a tudásom, aztán hátbatámadtak, csúfoltak, megaláztak, egyszer egy sráccal (aki előtte ráadásul tetszett) össze is verekedtem. Hála Istennek itt csak másfél évet voltam, mert mentem hatosztályosba. Ahol megint csodabogár lettem.
16 lány volt az osztályban: 6 „menő” meg mi a többiek 🙂 . Már az első tábor végén megtaláltak: 12évesen ők a fiúkról beszéltek, én meg az állataimról (volt vagy 30 állatfajunk), főleg a rajongott csincsillámról. Ez a két klikk sokáig megmaradt, de valamiért én voltam a fő kipécézett: a lányok befűzték a fiúkat is, és leveleztek a hátam mögött, undorító dolgokkal gúnyoltak ezekben, majd mikor 14 évesen a rocker koromat értem már a barátnőikkel az utca túloldaláról kiabáltak, hogy „rocker k#@va”. Ez tartott 16 éves koromig, amikor is 10. osztályban valami megváltozott. Leperegtek a beszólások, majd elkezdtek emberszáma nézni, végül úgymond „népszerű” lettem 12.-re, és egyetemen már a központi emberek között voltam, akit mindenki ismert.
Emlékszem érettségi előtt megkérdeztem az egyik lányt, hogy miért bántottak. Azt mondta, hogy valakit muszáj volt, de nem volt különösebb oka, hogy pont én lettem a célpont.
Sokszor gondolkodom, hogy miért tudtam mindebből kijönni nagyobb sérülés nélkül (persze voltak ebben lelki fájdalmak, anorexiás időszak és még sorolhatnánk), az Isten kegyelme mellett. Arra jutottam, hogy a legfőbb oka a barátaim voltak, és a családom. Utóbbi mindig olyan háttérbázis volt, főleg anyukám, akik meghallgatták mi van velem, kíváncsiak voltak rá, és szerettek, mikor fájt. Sőt erősítették, azt ami én vagyok, nem biztattak arra, hogy megváltozzak.
De a barátaim még fontosabbak. Mert ők voltak ott velem, mikor bántottak, mert ők legyintettek rájuk, mert ők terelték el a figyelmem, mert ők szerették azt, amilyen vagyok. Nagyon hálás vagyok nekik mindezért!
Nem azért fogadtak el később a bántalmazóim végül, mert megváltoztam. Annak fogadtak el, aki vagyok. Mert sokszor, ami kicsiként vagy kamaszként fura, és piszkálnivaló, az később különleges és egyedi lesz. És így tiszteletre méltó. Persze ehhez kell egy olyan közeg, ami képes a változásra, és képes ezt meglátni. Nekem ilyen volt a gimis osztályom, és ezért szeretem őket a mai napig. Mindet valamilyen módon. Mert a nyitottság érték volt, az elfogadással együtt. Vagyis érték lett.
De nem mindenki ilyen „szerencsés”: vannak közösségek, amiknél a zárt gondolkodás, a minden fekete-fehér, a legyen mindenki ugyanolyan az érték, és mindig találnak egy bűnbakot vagy boxzsákot, aki picit más. És amíg ma az országban azt erősítjük, hogy van egy megjelenés, külső vagy belső ami ideális, és minden más alacsonyabb rendű, addig a szélsőségekre hajlamos kamaszokra ez fokozottan lesz igaz. Elképesztő az iskola, az intézmény és a társadalom felelőssége, hogy mit kezdünk a témával.
Hogy mit tehetünk?
Három fiam van. Mindhárom szép, okos gyerek. „Szerencsések”, mert az ilyen gyerekek népszerűbbek. Ráadásul noha a nagyfiam pont olyan csodabogár, mint én voltam, mivel ő fiú, még éljenezik is ezért. Meg jó suliba jár, ahol ez érték. De mégis foglalkoznom kell a témával szülőként. Mert az ilyen, központi gyerekek szaván rengeteg múlik. Havonta, de akár hetente beszélgetünk arról, hogy ha mellettük bántanak valakit, kötelességük mellé állni. Mert a szavuknak súlya van. Nem is kicsi. Nekik „meg kell erősíteni a gyengét”, ahogy egyik kedvenc mesénkben mondja Ga’hoole őrzőinek esküje (ami egy kiváló mese arról, hogy ki is több, mint a másik). Nem szabad, hogy ez kamaszként kerüljön elő mint téma: már ovis korban beszélgetnünk kell a gyerekeinkkel a kirekesztés, piszkálás jelentőségéről. Mert a társas hatások már ekkor elindulnak: és ezek lehetnek nagyon jók, de katasztrofálisak is. És már ekkor ki kell építeni a bizalmat, hogy mindent elmondjanak, ami fáj nekik, és tudják, hogy mi meghallgatjuk. Hogy megerősítsük, őket magukat, hogy ne akarjuk megváltoztatni azt, akinek ők érzik magukat. Mikor beszélgetni akar mára legkisebb is, tegyünk félre mindent. Mert ekkor tanulja meg, hogy a mondandója fontos, és mi figyelünk.
Végezetül két dologgal zárnám. Az elmúlt fél évben kétszer fordult elő, hogy olyan embernek segítettem szakemberként, aki korábban bántalmazott valahogy. Nem lett a kliensem az etikai szabályok miatt sem, de krízis helyzetben, vagy problémában mellé tudtam állni, és őszintén segíteni, összekötni a legjobb szakemberekkel. De ehhez kellett az, hogy ők is változzanak, és én is feldolgozzak.
A másik egy kép: rengetegen támadják a szivárványt, mint jelképet, mondván a másság (és itt szűklátókörű emberek csak és kizárólag a szexuális irányultságra vagy identitásra gondolnak) jelképe lett. Pedig a szivárvány a teljességé, a békéé. A zsidó-keresztény kultúrkör egyik legősibb szimbóluma: Isten szövetségének jele, hogy többet nem pusztítja el özönvízzel az emberiséget. A szivárvány, amiben a fehér fény színekre bomlik, de ha egyetlen egy sávot is kiveszünk belőle, már nem teljes, saját hitem szerint már nem tükrözi azt az Istent, akinek képmására teremtettünk. Így, együtt, minden színnel. Vigyázzunk is rá, hogy mi és a gyermekeink is fenntartsák mindezt.