Már régóta követem a „Másállapotot a szülészetben” Facebook-oldalát, nem véletlenül. A szülőszobán átélt förtelmeket a mai napig nem tudtam teljesen feldolgozni, és fájdalmas látni, hogy a nőknek csak igen kis hányada részesülhet a háborítatlan, erőszakmentes szülés élményében – ami pedig minden édesanyának kijárna!
„Ne nyüszítsen már, nem fáj az annyira!” „Dehogynem hat az az érzéstelenítő, anyuka!” „Ha akkor jó volt, amikor csinálták, akkor most is legyen jó!” „Hát miért nem eteti már meg azt a gyereket, nem hallja, hogy éhes?” – Ez csak néhány a szinte mindennap elhangzó mondatok közül. Amikor az ember bekerül a szülészeti osztályra, jó, ha félreteszi emberi mivoltát, mert különben esetleg megdöbbenve tapasztalja, hogy az ellő tehén is több empátiában és kedvességben részesül, mint ő maga.
“A szülészeti erőszak a nők elleni erőszak egy fajtája, az intézményesült erőszak körébe tartozik. Ide értjük a várandósgondozás vagy a gyermekágyas gondozás során előforduló abúzust is, nem csak a szülőszobán történteket. Minden szülő nőnek szüksége és joga van jól képzett szakember jó színvonalú gondozására várandóssága és szülése alatt. Az állam a felelős az olyan intézményi erőszakért, amikor a nőtől megtagadják az ellátást, méltatlan bánásmódban, sőt akár bántalmazásban van része az ellátás során, szükségtelen orvosi eljárásokra kényszerítik, vagy megvonják tőle annak a jogát, hogy választhasson. Szülészeti erőszak az is, ha az ellátás során hátrányos megkülönböztetést szenved a nő bőrszíne, vagyoni helyzete, kora vagy más miatt. Az abúzus következménye lehet enyhe vagy súlyos lelki stressz, egészségkárosodás, de akár halál is. A szülészeti erőszak néhány országban a büntető törvénykönyv nevesített tétele.” – Schimcsig Nóra (Forrás: NLC Café)
Miért bánnak úgy az édesanyákkal, mint a vágóhídi marhákkal? Miért élvezetes megalázni a teljesen kiszolgáltatott állapotban lévő nőket? Miért nem lehet szeretni és segíteni az éppen élete legnagyobb pillanata előtt álló kismamát?
Ma Magyarországon a nők úgy szülnek, hogy lehetőleg mindenkinek kényelmes legyen: az anesztesnek, a nővérkének, a csecsemősöknek no és persze a szülésznőnek, orvosoknak – tisztelet a kivételnek, mert szerencsére azok is akadnak bőven! Aki csak pisszenteni mer, annak jajj! Azonnal helyreigazítják, hogy ugyan csendesebben vajúdjon már, hiszen zavar másokat, és a doktorúr különben sem ér rá a rendes vizitre, esetleg csak bekiált, hogy minden rendben van-e. Mindenki számít, az édesanyát és a babát kivéve!
Ma Magyarországon a nők jelentős része rettegve megy a szülőszobára, és reménykedik, hogy SZERENCSÉJE lesz. Mert szerencse kell ahhoz, hogy az orvos ne vágjon, amikor nem kell, de vágjon (és pontosan vágjon!), amikor igen. Hogy ne repedjen, hogy egyben maradjon, hogy életben maradjon.
Ma Magyarországon, amikor egy nő szülni megy, aláíratnak vele egy papírt, miszerint beleegyezik, hogy a baba és a mama életét veszélyeztető helyzetben bármilyen beavatkozás elvégezhetővé váljék. Az anyák pedig remegve aláírják, mert félnek, hogy különben nem látják el őket, hogy elvéreznek, hogy meghalnak ők maguk vagy a gyermekük. Aláírják az indokolatlan gát- és császármetszést. Aláírják, hogy leszíjazott lábbal műtsék meg őket, vagy éppen ebben a pózban szüljenek. Aláírják, hogy egy orvos teljes testsúlyával a hasukra nehezedve, erővel nyomja ki belőlük a gyereket, a jó ég tudja milyen sérüléseket okozva mindkettejüknek. Mint a kínzókamrában. Hogy mi szükség van egy vajúdó nő megkötözésére, a teljes testtel történő erőszakos kinyomásra? Nos, ezt mindenkinek a saját fantáziájára bízom, de véleményem szerint semmi.
Ma Magyarországon, az édesapák még mindig nem számítanak teljes jogú szülőnek. Beugorhatnak fél-egy óra látogató időre (kivéve, ha fizeti a kismama a privát szobát, esetleg a teljes szülést is, ha magánkórházat választ), foghatják az édesanya kezét a kitolási szakaszban (esetleg), és a teátrális köldökzsinór elvágásra is lehetőség van, de nem pelenkázhatnak, nem segíthetnek az édesanyának, nem ringathatják a karjukban újszülött kisbabájukat.
A nők 50-80%-a szenved el sérüléseket a szülése folyamán, amelyek egy része elkerülhető lenne, ha nem az számítana, hogy minél hamarabb túlessen az anya és a baba is a szülésen. De, mint egy futószalagon, kérdés nélkül (mivel alá tetszett írni a papírt, ugye), jön az oxitocin, a méhszáj kézzel történő tágítása (ami pokoli fájdalmakkal jár, és teljesen fölösleges, ha időt hagynak a természetes folyamatoknak), a vákuum, a fogó, vagy a császármetszés a fellépő komplikációk miatt. Kirángatják a méhlepényt, mert ugyan kinek van fél órája kivárni azt, hogy magától „megszülessen” a baba után, és aztán meglepődnek az erősebb vérzésen, ami után szintén életmentő beavatkozásra lehet szükség.
Nők, anyák, akik 50-80%-ban szenvednek fizikai sérülést – de vajon hányan szereznek életük végig tartó lelki sérüléseket? Ezzel ki foglalkozik? Hogyan pótolja be a mama és az újszülött az aranyórát? Ki a felelős azért, ha egy rosszul sikerült szülésélmény miatt tönkremegy egy nő egészsége, az élete, a házassága?
Sajnos ma még senkié. De Te is hallasd a hangodat, és tájékozódj a jogaidról és lehetőségeidről, mielőtt szülni indulsz. Hidd el, sokkal fontosabb, mint elsőre gondolnád!