Az idei Everness fesztivál ragyogó napsütéssel, strandidővel, igazi fesztiváli hangulattal indult. Mi a harmadik napon: péntek reggel érkeztünk, esőben, 12 fokban, két gyerekkel, sátorozási szándékkal. Tudtuk, hogy erős vállalás, komfortzónán kívüli élmény lesz – de hogy ennyire?
A borongós idő kevés embert csábított ki a szálláshelyéről, csak egy sátorból szűrődött ki zene, ahol néhányan már (még?) reggel 9-kor, bekötött szemmel, transzba esve táncoltak – legalább tudtuk, hogy jó helyen járunk, erre a rendezvényre jöttünk.
Megkerestük az első (és egyetlen) beülős helyet, ahol meleg (és melegítő) italokkal próbáltuk magunkat hangulatba hozni.
Lassan eloszlottak a felhők, éledezni kezdett a fesztivál. Felfedeztük a (méretét tekintve némi eufemizmussal) gyerekfalunak keresztelt gyerekmegőrzőt, ahol az önkéntesek szárnyaik alá vették a szüleik által lepasszolt aprónépet. Kézműves foglalkozásokat tartottak, mesét olvastak, majd felkonferálták a gitáros-énekes bácsit, aki meghozta a bulihangulatot a kicsiknek.
Később felállítottuk a sátrat, nem túl megfontoltan a zenei nagyszínpad indokolatlan közelségében, cserébe a kulturált WC-zuhanyzóegységtől fájdalmasan távol. De mindez főleg csak engem zavart: a késő estig tartó, áloműző muzsikaszó, és a 15 perc gyaloglás oda-vissza/pisilés. A 6 és 4 éves fiaink kiválóan alkalmazkodtak a körülményekhez, mindenhol feltalálták magukat, még szemetet is szedtek – szórakozásból. A hétvége legnagyobb (újbóli) felismerése volt ez, hogy a gyerekek milyen jól felveszik a fonalat (és az eldobált cigicsikkeket), bárhol jól érzik magukat. Nekik nem hiányzott az otthoni kényelem, a fürdőkád, a megvetett ágy, az első percben megérkeztek a fesztiválra. Nekünk, felnőtteknek ez az áthangolódás kicsit több időbe telt.
Az Everness (a tudatosság fesztiválja) nem az őrült hangos koncertekről híres, és nem is a részegen tántorgó tömegekről, ebből a szempontból tényleg családbarát. Nincs se alsó, se felső korhatár. Ügyelnek a tisztaságra, a higiéniára, a környezettudatosságra (komposzt WC, lebomló poharak), a hangulat nyugalmas, szeretetteljes. „Nézd, anya, milyen szépen ölelkeznek!” – mondta a kisfiam egy fiatal párra, és tényleg nem kellett attól tartanom, hogy amit itt látnak, rossz hatással lesz rájuk.
A gyerekek biztonsága (és a szülők nyugalma) érdekében már a bejáratnál kaptak egy karszalagot a kicsik, amire a nevüket és szüleik telefonszámát írták fel. Ez azért nem garancia mindenre, hiszen a telefonok is lemerülnek (volt külön töltőpont), vagy ha épp nem hallják meg a szülők… Volt is egy eset: bemondták a hangosbemondóba, hogy a 4 éves kislányt, aki a szüleit kereste, elvitték a gyerekfaluba. Engem is elkapott időnként a pánik, mikor az egyik kisfiamat szem elől vesztettem a tömegben (kellett nekünk futóbiciklit hozni), nehogy az ő nevét is bemondják, de végül mindig felbukkant, mielőtt még a pulzusszámom elérte volna a kritikus értéket.
Anyaként jelen lenni a fesztiválozásnak egy más dimenziója, mint gyerekek nélkül lazulni, így azért nem tudja az ember teljesen elengedni magát. Nincs az a fesztelenség, a napirendet többé-kevésbé tartani kell, este pedig, mire elalszanak (mert persze mégse sikerül napirendet tartani), már kinek van ereje kimenni egy koncertre? Még ha több értelme is lett volna, mint a sátorban hallgatva nem aludni.
Ez a hideg júniusi éjszaka nem volt túl szerencsés sátorozás-premier, főleg, hogy hajnal 4-kor már derengeni kezdett az ég, és a madarak is feltűnően hangosan csiripeltek.
Bevallom, második éjszaka már menedéket kértünk egy barátunk nyaralójában, hogy ne merüljön ki minden erőtartalékunk a hétvégére.
Az Everness-en a spirituális piac teljes termékpalettája felvonult, lehetett jókat jógázni, pránanadizni, hangfürdőzni, vagy csak teázni és hallgatni a koncerteket. Rengeteg tartalmas előadást meghallgathatott – aki ráért, neves szakemberek, pszichológusok, coachok, életmód tanácsadók, jógaoktatók, gyógyítók, vagy akár orgazmusszakértő közreműködésével.
A fesztiválozók egy része egyébként is ebben éli mindennapjait, nem a hétköznapi mókuskerékben, más részük épp abból kiszakadva átszellemül erre a néhány napra, a harmadik csoport pedig próbál ráhangolódni, de ez kevéssé sikerül. Külön nem emelném ki, melyik kategóriába sorolom magam, de vasárnap kora délután már hazaindultam a gyerekekkel. Igaz, csak késő este érkeztünk meg, a 150 km-re lévő otthonunk kapujában ugyanis ráeszméltem: a kulcs a férjemnél maradt.