Egy állatot befogadni mindig nagyon nagy felelősség. Főleg, ha az az állat potenciálisan hosszú éveket, akár évtizedeket fog velünk élni. Az utóbbi 4-5évben arra kellett rájönnöm, hogy ha az embernek kisgyereke van, akkor a kérdés még sokkal bonyolultabb, több átgondolást, tervezést igényel. De megéri! Ha és akkor…!
Budapesten nőttem fel, kertvárosban. Ma már nem ugyanolyan a környék, a mindenki mindenkit ismer, megszűnt, már nem hallani távolból sem kakaskukorékolást, és én sem ott élek már. De mikor gyerek voltam tele voltunk állattal. Na nem tehénnel, meg lóval, hisz egy kb 300 nm-es telekről volt szó, hanem kb minden egyébbel. Édesanyám biológia tanár, apukám környezetvédelmi mérnök, szóval valahol érthető, hogy ekkora volt a vonzalmuk az élővilág felé, és ez abban is megmutatkozott, hogy egy sima pesti ikerházban előfordult, hogy 30-40 állatfaj volt fellelhető a három gyerekük mellett. Na jó ebben a halak is benne vannak. Szóval én úgy nőttem fel, hogy magától értetődő volt, hogy állatok vesznek körbe, és már nagyon korán eldöntöttem, hogy majd a gyerekeimet is így szeretném nevelni. Már akkor, mikor még kanyarban sem volt gyerek.
Aztán jött az első, aki a mi”próbagyerekünk”, avagy a harlow-i drótanya-szőranya mintjára a „szőrgyerek” kifejezést kapta magára, aki azóta is az egyetlen „lányom”: Tali, akinek persze azóta kb 150neve van (Taliga, Talicskaja, Józsi…). Szóval mikor a nagymamám házába költöztünk a férjemmel, úgy döntöttünk, hogy jöhetne egy kutyus. Ha őt életben tudjuk tartani, tudunk hozzá éjjel kelni, csak megy majd ez gyerekkel is (haha, azt hittük, hogy hasonlít – röhög a vakbelem). Mérlegeltünk, olvasgattunk, beszéltünk tulajokkal, és kiválasztottuk, hogy egy havanese kislányt szeretnénk. Voltak álmaim, hogy terápiás kutya lesz, de nem váltottam valóra, ami nem Talcsin múlott. Őt még mindig a világ egyik legédesebb és okosabb kutyájának látom, pedig múlt hétvégén volt 8 éves. Lehet furcsa, de nekem a készülésnek masszív része volt a spirituális készülés, esetemben az ima, hogy jó döntést hozzak: legyen kutya vagy sem. Talán ez mutatja mennyire fajsúlyos volt a kérdés.
Tali után (ki is felejtettem, hogy előtte is volt állatunk, két axolotl, de azok – érzékenységük ellenére – valljuk be nem sok vizet zavartak) születtek a gyerekeink sorban (szóval volt sikerélmény a kutyával gondolhatjátok), és mi kiköltöztünk vidékre. A második fiam még nem volt 1 éves, mikor fellángoltunk egy hirdetés láttán: pici csau-csau keverék kölykök kerestek gazdát. Mindig is szerettünk volna egy második kutyát, de hát komondorban gondolkodtunk és évekkel később volt tervben… Ugyanakkor férjemnek gyerekként csau-csauja volt… Na miért is ne?
Ugye érzékelhető a két kutya döntése közti különbség… Pár nap múlva már nálunk volt Mushu, aki meseszép, lila nyelvű kutyalányka volt. ÉS pár hét múlva láttuk milyen szinten nem kisgyerekkompatibilis. Nagyon szerettük, de állandó konfliktusban állt mindkét gyerekkel, főleg az akkor 3 éves nagyfiunkkal. Meg brutális energiaigénye volt, amit mi kifacsart szülőkként nem tudtunk kielégíteni. Evett minket a lelkiismeretfurdalás, hogy miért mentünk bele a helyzetbe, és mi tévők legyünk. Hála Istennek a dolog jóra fordult, mert a sógornőméknél nem sokkal korábban ment el egy szeretett kutyus, két már érett kamasz-kiskamasz gyerekük volt, és nagyon megszerették a mi kis csau keverékünket. A mai napig tökéletes gazdai Mushunak, akinek csodálatosabb élete nem is lehetne.
Ekkor fogadtuk meg a párommal, hogy míg a legkisebb gyerekünk nem lesz 4-5 éves, nem hozunk újkutyát, mert nincs rá energiánk, időnk, a kiskutyák kajlák, a totyogókat feldöntik…
És egy évvel később eljött az a bizonyos februári, jeges esős nap, amikor oviba vittem a nagyfiam. A férjemnek van még egy achiles-sarka kutyafajták terén, és ez a tacskó. Nekem pont nem, mert gyerekkoromban volt egy tacsi-foxi keverékünk, akit igazából senki se szeretett túlzottan, de volt… Szóval beadtam a fiam, és ott ült Ő. Csapzott, szétfagyott tacskó keverék. Az első gondolatom az volt, hogy neeeem. Én nem teszek semmit, mert nem vihetek haza egy kutyust, mikor épp a 3. gyerekünket tervezzük. De senki nem vitte el, és ahogy felhívtam a helyi állatmentőket, a helyzet még komorabbá vált: nincs kapacitás befogadni, a kölyköt kidobták, ha tehetem, vigyem el egy zárt helyre, és kitalálunk valamit. Hazavittem a garázsba, és igyekeztünk gazdit keresni neki. Ha valaki picit is jártas állatvédelemben és örökbefogadásban, az érteni fogja mi történt, már abból, ha annyit írok, ez egy fekete kutya… Mert hogy azok senkinek nem nagyon kellenek :(. Hetekig vártunk, végül a kutyus a Szegény Dzsoni névvel rajtunk maradt és egy kisebb vagyon árán megkapta nulláról az összes oltását, chipet, ivartalanítottuk és kezeltettük a fájós lábát. Dzsoni szerintem szép kutya bár roppant vicces: hossza kb olyan mint egy németjuhász, színben is, de nyaka nem sok van, feje tacsi szerű… hát a lába… az nem sok szintén. Mármint hosszban.
Dzsonira mint sejthetitek, ugyanúgy semmi időnk nem volt, és nincs máig, pedig nagyon okos kutya, a gyerekekkel türelmes (kb lovagolhatnának rajta), jó házörző… de mi nem akartuk őt. Ráadásul 2 éve miatta halt meg a cicám, aki még a költözést is velünk csinálta végig. Jonatán (mert, hogy ez Dzsoni másik neve) izgága, ugrubugri, fellöki még a masszív, 8 éves méretű gyerekemet is, és foglalkozni kellene vele. Mivel előszeretettel fogná meg a tyúkjaink (róluk később), és a vendégeket is folyton ugatná, egy másik kis vagyonból kerítést huzattunk a kert közepére, hogy neki is tere maradjon. De eltel 2 év, és még mindig nem szeretjük. Eddig azt mondogattuk, hogy legalább nem halt meg az utcán, de ennél többet érdemelne, megérett bennük, hogy új otthont keresünk neki (ez itt a reklám helye: kutya gazdát keres 😉 ).
Hogy miért most? Megnőtt a feszültség a szomszéddal egy kerítésfelújítás kapcsán Jonatán ügyében, valamint lett egy új, nagyon várt, nagyon előkészített családtagunk, és felismertük, hogy van még energiánk, de úgy tűnik nem akárkire és akárhogy.
Idő közben nagycsaládosok lettünk embergyerek terén, és bennem, aki 0 éves korától macskák között volt, felébredt az űr, amit a cicám hagyott. Megpróbáltunk örökbefogadni cicát (több éve a rendszerben lévő fekete kandúrokat pl), de mindenhol elutasítottak minket, mert gyerekünk van. Engem ez ledöbbentett, elkeserített. Ekkor vetette fel a férjem, hogy miért nem veszünk akkor olyan cicát, amilyent szeretnék, de én sosem voltam a törzskönyves, drága állatok pártján. Aztán ahogy egyre több állatvédelemben aktívkodó ismerősöm lett, és láttam bele a hivatásos tenyésztésbe, úgy köteleztem magam el. Kiválasztottuk a fajtát, feliratkoztunk várólistára és elkezdtem gyűjtögetni rá, tervezni a tennivalókat, hogy úgy fogadjuk majd. És tudtuk, hogy ez a fogadás kb egy évvel később történhet meg. Ez tavaly májusban történt, és 2,5 hete itt van velünk a legkisebb hercegünk Mikkamakka. Egy év alatt rengeteg dolog történt. Ötvenszer gondoltuk át a macska kérdést, mérlegeltünk, készítettük a gyerekeket, neveltük őket az állatokkal való helyes bánásmódra, macskásítottuk a lakást, megteremtettük annak lehetőségét, hogy egy új családtag érkezzen – mert egy macska ha jól tartják, 20 évig is elél. Az azt jelenti, hogy a legkisebb fiam is lehet, hogy már elköltözik, mikor a cica még mindig itt lesz. Adja Isten.
És látjuk, hogy igenis volt bennünk még tartalék. Mikkára volt, mert átgondolt döntés volt, Dzsonira nem. Persze ebben az is benne van, hogy egy macska azért kevesebb nevelést igények a családkompatibilitáshoz, mint egy kutya.
A cica fajtáját, a tenyésztőt is úgy választottuk, hogy hozzánk a legjobban passzoljon: a tenyésztővel szinte baráti kapcsolatunk lett egy év alatt, és látjuk, mennyi mindent tesz azért, hogy a lehető legegészségesebb, legjobb idegrendszerű állatokat adjon át. Mikka úgy simult bele a családba, mitha mindig is része lett volna. Soha életemben nem láttam ilyen értelmes macskát. Mondok egy példát. Nagyon résen vagyunk, mert a 15 hónapos totyogónk még sokszor nem elég finoman szeretgetné, de néha így is elkapja a cicát, ez a drága lélek meg soha nem engedi ki a karmát. Pedig van ám neki.
A nagy fiaink (6 és 3 évesek) már csodásan játszanak a cicával, a kicsi, mint mondom, rajongva szereti, de hozzájuk azért kell a 100%-os felügyelet. 2,5 hét alatt nem volt olyan pillanat, hogy tehernek éreztük volna Mikkamakkát, vagy megbántuk volna a döntést.
Szeretném ha valaki így szeretné azt a szerencsétlen mentvény Dzsonit is, aki most leginkább megtűrt.
Hogy mi a konklúzió? Nem az, hogy csak a fajtatiszta állat jó. De gyerek mellé csak olyan állatot vegyünk, akiről tudjuk, milyen természet, akinek ismerjük az egészségi állapotát, akinél tudjuk mit vállalunk, akire előtte hetek, akár hónapok alatt felkészülünk. Egy jó menhely, állatvédelmi egyesület úgy adja ki a mentvényeit, hogy mindezen információkkal tisztában vannak, és segítenek a legjobb társ megtalálásában.
De attól óva intek mindenkit, hogy azért akarjon örökbefogani, mert az olcsóbb. Egy állat tartása rengeteg költséggel jár(hat): kezdve az etetéssel, a felszerelésével, az orvosi költségekkel. És ma már az örökbefogadásnak is költsége van, mivel az ezt intéző szervezetek rengeteget fektetnek be anyagilag (és időben, lelkiekben) egy-egy állatba.
Hogy miért írtam, hogy mégis megéri? Mert egy (vagy több) állattal együtt élni, hatalmas ajándék egy gyereknek. A legtöbb (megfelelően választott) kisállatnak terápiás hatása van mind a kicsikre, mind a felnőttekre, a gyerekek érzelmi intelligenciáját növelik, kutatások szerint a kisállatokkal együtt élők kevésbé lesznek fogékonyak felsőléguti megbetegedésekre, ritkábban lesznek allergiásak.
Végezetül: majdnem elfelejtettem a tyúkokat… Nálunk madármánia van, plusz nem szeretem kiszolgálni a tojásipart, így mindig van pár csirkénk kedvencként, és tojástermelőként. A bizonytalan szám a májusi rókaakcióknak köszönhető, ami úgy tűnik minden évben ismétlődően pár tyúkunkba kerül, de azt látom, hogy ebből is képesek megfelelő keretezéssel profitálni a gyerekek. És meggyőződésem, hogy minden állat, amivel kontaktusba tudnak kerülni a kicsik, az pozitívan hat rájuk: legyen tollas papagáj, bolyhos nyuszi, prüttyögő tengerimalac vagy egy törpemalac, esetleg egy kiskakas éppenséggel. De sose felejtsük el, hogy ezek az állatok mind érző lények, akik nem a mi vagy a gyerekeink szórakoztatására léteznek, érkeznek. Vannak szükségleteik, érzéseik, és felelősséggel tartozunk értük.