A hosszú hétvégén sokan voltunk együtt, sok felnőtt, sok-sok gyerekkel. Az utódok nagy lendülettel bandáztak, másztak át félcipőben a patakon, maradtak le az erdőben. A szülők véletlenszerűen kiabálták a gyerekeik nevét, valami instrukcióval színesítve, vagy csak rosszalló hangsúllyal. A fiatalok persze annyira benne voltak a buliban, hogy maximum odakapták a fejüket, de leginkább rá se hederítettek a felnőttekre. Azon nevettünk, hogy milyen ciki, hogy nem figyelnek rájuk a gyerekek, mert majd megírom őket a blogomban. Na, csakazértis megírom…
De kedves szülők a hétvégéről, nem is a teljesen hatástalan „név szólongatás” a témám, ezt csak a bennem lévő kisördög miatt említem meg. Mindössze, gondolat indító volt számomra, mert lehet, hogy itt kezdődik minden. Állítólag a saját neve hallatán mindenkiben kigyullad egy alarm lámpa, és figyelni kezd. A gyerekek viszont becsukják a fülüket? Amikor a szüleim a nevemet mondják, akkor biztosan valami olyasmi jön utána, amit nem akarok meghallani, mert nem velem van, hanem ellenem. Valamiben meg akar akadályozni, korlátozni szeretne, ami nem esik jól.
Jó lenne, ha majd neked mesélné el az első szerelmét. Ha nem kéne nyomozó munkába fognod, amikor azt látod rajta, hogy levert, valami nyomasztja. Ha kiközösítik, te hamarabb tudnál róla, mint a tanárnő. És még sorolhatnám. Ugyanis, amikor baj van, akkor lesz a napnál is világosabb, hogy a kapcsolat a gyerekemmel jóval fontosabb, minthogy szépen eszik e az asztalnál, vigyázott e az új nadrágjára, vagy rend van e a szobájában. Ehhez viszont az kell, hogy érezze, vele vagy. Soha ne kelljen kimondanod, hogy én csak a javadat akartam.
Van egy csodálatos modell: „raport és vezetés” (pacing and leading) néven fut a vezetés tudományban. Azt jelenti, hogy addig nem tudsz valakit vezetni, amíg nem vagytok együtt, egy hullámhosszon. Felfogom, értem, tükrözöm az érzéseit, azt, amiben éppen benne van. Amikor ez megtörténik, akkor tudom onnan elvezetni, azaz rávenni, hogy csinálja azt, amit én akarok. Nem a szomszéd bolygóról ordibálok át, hogy merre menjen. Nézzük ezt a gyakorlatban.
1. Amikor a gyerek játszik, vagy bármit csinál, amit ő választott, nagyon játszik. Teljesen elmerül benne, szinte fáj abbahagyni és jönni akár vacsorázni, fogat mosni, vagy elindulni otthonról. Ha hajlandó vagyok emlékezni arra, milyen volt gyereknek lenni, akkor odaülök mellé, pár percet vele vagyok a játékában, megsimogatom a hátát, és úgy mondom, hogy ideje fogat mosni. Attól még késő van, és nem alku tárgya, de érzi, hogy tudom, milyen most neki. Lehet, hogy könyörgőn néz majd, de erre már elég lesz egy fejrázás és jön is a fürdőszobába.
2. Nem ordibálok a konyhából, különféle utasításokat adva, hanem amikor csak tudok, odamegyek hozzá, a szemébe nézek, amíg kicsi, leguggolok hozzá, megvárom, amíg rám figyel, megérintem, és normális hangon kérek. Ha a kommunikáció ezen módja van többségben, akkor jobban oda fog figyelni azon ritka alkalmakkor, amikor csak a konyhából kiordítás jöhet szóba, mert fröcsög az olaj, és gyorsan kell lépni. Nem alakítja ki a „szüleimanevemetmondják, úgyhogy, jobb, hanemfigyelekoda, mertbiztosanvalamiolyatmond, amitnemakarokhallani” reflexet.
3. Elfelejtem a faggatózást. Aki még nem jött rá magától, annak most szólok, hogy a gyerekektől teljesen felesleges kérdezni. Valahogy támadásként, macerálásként élik meg. Maguktól viszont mindent elmesélnek, ami számukra fontos, ha erre nyitottságot éreznek. Akkor, amikor nekik kedvük van, úgy, ahogyan nekik kedvük van. Csakhogy mi felnőttek, ilyenkor pont nem érünk rá, valami más, sokkal fontosabb dolgunk akad. No, ez a bibi, mert ilyenkor inkább mindent el kell dobni, ha a kicsi szív megnyílik és figyelni, hallgatni, hallgatni.
4. Empátia-empátia-empátia, és mégegyszer empátia. Milyen lenne most az ő helyében? Legyen minden nekem is fontos, ami neki fontos. Fogadjam el, ha dühös, ha szomorú. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsenek keretek, szabályok, azt csinál, amit akar. De amíg nem mutatom meg, hogy értem, látom, hallom, amiben éppen benne van, addig vezetni sem tudom. Ha csak azt mondom, ne sírj, még sírni fog. Ha azt mondom, nyugodj meg, még dühösebb lesz. Ha jelzem, hogy látom, szomorú vagy, hallom, hogy mérges vagy, már van esélyem megnyugtatni.
5. Kigyógyulok a KOMOLYSÁG és FONTOSSÁG elnevezésű elmebetegségekből, és rájövök, hogy van humorom. A humor a játékosság a gyermeki lét egyik legfontosabb eleme. Nincs az a helyzet, amit ne lehetne megoldani, könnyebbé tenni egy kis nevetéssel. Ha leesett a vajas kenyér a földre, ha már a hatodik sapkáját veszíti el – az sem tragédia. Ha úgy csinálok, mintha összedőlne a világ, attól még legközelebb is elveszíti. Ha nevetünk rajta, akkor is, de jobban érezzük magunkat, és közelebb kerülünk egymáshoz.
Pethő Orsolya, pszichológus
Ha nevelési gondjaid vannak, keress meg, segítek: www.kolyokszerviz.hu