Mielőtt belekezdenék ebbe a cikkbe, el kell mondanom, hogy nálam földhözragadtabb ember kevés létezik a világon. Érdekel engem a spiritualitás, olvasni is szoktam érdekesebbnél érdekesebb cikkeket, könyveket a különféle irányzatokról, jógázni, meditálni és befelé figyelni is próbáltam már számtalanszor, de valahogy mindig arra jutok, hogy nem nekem való. Nem tudok elég “elvont” lenni, pedig tényleg nagyon szeretnék, hiszen annyival másképp élhetném meg az élet fontos pillanatait!
Sokszor van az, hogy utólag fogom fel egy-egy esemény fontosságát, hogy már csak későn látom meg a dolgokban azt, amit ha hamarabb ismertem volna fel, talán máshogy alakult volna az életem. Van, hogy csak sodródok az árral, nem veszem észre az igazán fontos látnivalót, és csak utólag morgok magamban, hogy mi lett volna, ha…
Így volt ez a babavárással is.
A legjobb barátnőm- akinek akkor már másfél éves volt a kislánya- próbált finoman terelgetni, de tudta, hogy a túl sok “elvontsággal” pont az ellenkezőjét érheti el annak, amit szeretett volna: hogy ráhangolódjak a testem változásaira, a rezdülésekre, hogy figyeljem magam, hogy hallgassak az ösztöneimre. Rengeteget beszélgettünk a terhességem alatt, de a szülés tabutéma volt egészen az utolsó néhány hétig. Fogalmam sem volt, mire számíthatok, nem tudtam, hogyan fogom megélni. Csak a fizikai részére koncentráltam, a fájdalomra, a kiszolgáltatottságra. Nem félelem volt ez, hanem rezignált beletörődés, csak túl akartam esni rajta. Bárcsak ne lettem volna ennyire…fafejű.
Bárcsak lelkileg is készültem volna, bárcsak hagytam volna szárnyalni egy kicsit az ösztöneimet! Nem, nem volt semmi baj, “szép” szülésem volt, egyáltalán nem rossz élmény, azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy pszichésen sem hagyott semmilyen negatív nyomot. De ma már tudom, hogy mennyivel másképpen is megélhettem volna.
Mindig úgy gondoltam a szülésre, mint egy durva erőpróbára, amin át kell esni, ami legyen bármilyen brutális is, megéri, hiszen a végén a legnagyobb díj jár érte: egy édes pici emberke, akivel megváltozik minden. Nem akartam férjet a lábaim között nézelődni, nem akartam vért látni, testnedveket, magzatmázas gyereket. Undorodva kapcsoltam el a dokumentumfilmről, amiben egy afrikai törzs asszonyai megsütötték a méhlepényt, és szertartásosan elfogyasztották. Fujj!
Aztán beindult a szülés.
Egyáltalán nem befeléfordulós, megélős vajúdásom volt- sajnos terhességi toxémia miatt indítani kellett, és kilenc órán keresztül folyt az oxitocin úgy, hogy csak vártam és vártam, hogy történjen valami. Sírtam, hogy mi van már, vártam, hogy fájjon, de órákon át nem éreztem semmit.
Aztán viszont igen…Fájt. Nagyon. Jesszus de még mennyire…És akkor ott, a tolófájások kellős közepén, amikor már úgy éreztem, egyszerűen nem tudom végigcsinálni, na ott történt egy fantasztikus dolog: a szülésznő megkérdezte, akarom-e látni a fiam feje búbját egy tükörben. Én pedig, aki egészen addig elutasított minden ilyen “állatias” dolgot, hatalmasra nyílt szemekkel néztem azt a csodát, amit a testem vitt végbe akkor, azokban a percekben. Tisztán emlékszem a pillanatra, a kép kitörölhetetlenül itt van a fejemben. Akkora erőt adott, hogy láthattam a kisfiam fejecskéjét, hogy tíz perccel később már a karomban tarthattam őt. Magzatmázosan, lüktető köldökzsinórral feküdt a hasamon, nézett rám mint egy pici alien lilán, csodálkozva. Micsoda percek voltak! Emlékszem, hogy azonnal elöntött a büszkeség, hogy azonnal beindult az ősi erő bennem. Büszke voltam magamra, hogy a világra hoztam egy életet. Nem érdekelt, hogy meztelenül kiterítve fekszem. Akkor és ott már igenis dolgoztak az ösztönök, és amikor a csodás szülésznő szólt, hogy kint van a placenta is, akkor én, akinek előtte forgott a gyomra még a látvány gondolatától is, kértem, hogy hadd nézzem meg.
Egészen addig nem fogtam fel ennek a csodálatos szervnek a jelentőségét. Persze, tudtam én, hogy anatómialiag mire való, de nem tudtam, milyen valójában. Elképesztő volt! Az ezt követő percekre nem nagyon emlékszem, az eufóriától összefolytak az események. És már csak napokkal később, itthon gondolkodtam el azon, hogy mekkora hibát követtem el: megfoghattam volna! Elkérhettem volna! Hazahozhattam volna!
Egészen addig csak elvont sületlenségnek gondoltam, hogy sok ázsiai népnél rituálisan eltemetik és fát ültetnek rá. Azóta viszont nagyon bánom, hogy nem tájékozódtam időben. Hogy hagytam, hogy ismét csak a racionális, fantáziátlan énem győzzön. A megevés gondolatától azóta is kiver a víz, de milyen csodás emlék lett volna egy fát ültetni rá a kert végében. Egyáltalán nem tartom undorító dolognak. Szerintem egy gyönyörű formája a placenta iránti hála kifejezésének. Mert igenis hálás vagyok “neki”: belőle nőtt 3410 grammra és 50 centisre a fiam, tőle kapott mindent ahhoz, hogy makkegészségesen jöhessen a világra. Elvégezte a dolgát, és egy kukában landolt. Belesajdul a szívem, hogy milyen hálátlanul bántam vele. Hogy milyen hálátlanul bánik velük a világ nagy része. Mert kidobjuk, mert kinevetjük azokat, akik igenis hazaviszik, elültetik, megsütik vagy kapszulákat csináltatnak belőle, és megeszik.
Bánom, hogy nem tudtam időben.
Szeretnék még egyszer babát várni, hogy kijavíthassam a hibámat. Hogy megéljem, és necsak átessek a szülésen. Hogy már az elejétől tudatosan készülhessek erre a csodálatos eseményre. És hogy fát ültethessek a kert végébe a méhlepényre. Nem tudom, megadatik-e valaha újra ez a lehetőség nekem, de ha úgy alakul, akkor biztosan hűtőtáska is kerül a kórházi csomagba. Mert a placenta is hazajön velünk.