Sokszor úgy tűnik nekem, hogy az elfogadás, mint olyan, egy vörös posztóvá vált az elmúlt években. Ha elhangzik a tolerancia szó, sokan politikai vonalat visznek a kérdésbe, liberálisoznak meg konzervatívoznak, miközben az elfogadás, egymás tisztelete alapvetőnek kellene, hogy legyen, és ebben a gyerekeink példaként szolgálhatnának. Ez a cikk a legkisebbek, maximum óvodás korosztállyal kapcsolatban járja körbe a kérdést.
Magánbeszélgetésekben sokszor kifejtettem, hogy nálam a tolerancia, az ítélkezésmentesség – vagyis arra törekvés – a hitem, vallásom miatt is alapvető. Ezen sokan megütközhetnek, hiszen sajnos a mai világban, így Magyarországon is elterjedt, hogy bizonyos csoportok népszerűségre törekedve kereszténynek nevezik magukat, miközben elképesztő módon kirekesztő és gyűlölet keltő üzeneteket terjesztenek. Aki olvasta már a Bibliát, onnan is leginkább a négy evangéliumot, pontosan tudja, hogy Jézus a szeretetet, a megbocsájtást, az elfogadást hirdette. Nem a bűn elfogadását, de az emberét. Én ezt igyekszem a gyerekeimnek megtanítani, jobban mondva megtartani bennük, ami mintha adott lenne náluk a kezdetekben.
Ha mi magunk nem vagyunk előítéletesek, a gyermekeink sem lesznek azok. No lehet, hogy majd kamaszként lesz némi ilyen irányú kilengésük a kortársak hatására, de úgy látom, hogy ha biztonságosan kötődik egy gyerek a szüleihez, akkor az alap értékekhez visszatérnek, mikor megtalálják a saját útjukat, főleg, ha ezt türelemmel hagyjuk nekik.
De visszatérve az előítéletekre. Előítélet és sztereotípia nem ugyanaz. A sztereotípia az előítélet alapja, de attól még, hogy van egy általánosított képem valamiről, nem biztos, hogy előítéletes leszek. Bármilyen meglepő, a sztereotípiák akár hasznosak is lehetnek: amikor kevés a mentális és lelki erőforrásunk (gyorsan kell dönteni, feszült a helyzet…) segíthetik a megfelelő döntés meghozatalát, ugyanakkor, ha nem épp sarokba szorítva vagyunk, ha a körülmények adottak a helyzet alapos értékelésére, nagyon fontos, hogy ne a sztereotípiák menténk döntsünk vagy ítéljünk.
Tehát a gyerekek. Ha tudunk kellően ítélkezésmentesek lenni, kipróbálhatjuk, hogy kisgyermekeink még mennyire a maguk természetességében fogadják el a világot. Mondok egy példát: a mai gyerekek mesékben, filmekben akár könyvekben is találkoznak különböző rasszú emberekkel, ezért sokszor fel sem tűnik nekik, ha az életben valakinek különbözik a bőrszíne, ha mi nem csinálunk belőle ügyet. Mi egy kis, falu jellegű városkában lakunk, nem sok kaukázusitól eltérő emberrel, mégis mikor a nagyvárosban a fekete diákok elmentek mellettünk, az akkor 4 éves fiamnak csak az tűnt fel, hogy más nyelven beszélnek. A kisebbségekkel is hasonló a helyzet. Az oviban nálunk sok a roma kisgyerek, de mivel tőlünk, soha nem láttak a gyerekek negatív reakciót, fel sem tűnik a fiaimnak, hogy valamiben különböznek egyes gyerekektől. A nagyfiam 4.5 évesen, mikor már 2 éve voltak csoporttársak, kérdezte meg tőlem, hogy az egyik legjobb barátja miért mondta magára, hogy cigány és az mit jelent. Azt gondolom az ilyen kérdéseknél fontos, hogy reálisan, de negatív érzelmek nélkül válaszoljunk.
Aztán ott vannak a sajátos nevelési igényű gyermekek a közösségekben. Itt is tudatosítanunk kell, hogy vannak-e saját előítéleteink. Ha a gyerekünknek van ilyen társa a környezetében, és ez témává válik (nem mi tesszük azzá, ő hozza be, mert feltűnt neki valamiért), akkor fontos, hogy nekünk legyen egy negatív érzelmektől mentes, tárgyilagos tudásunk, amivel segíthetjük a gyermekünk megértését, elfogadását, annak meglátását, hogy a világ ilyen színesen szép. De mindehhez alapvető, hogy mi ne lássuk ezt a másságot sem negatívnak, és ovisok esetében a pedagógus sem. Ugyanezek mondhatóak el minden kirívóan eltérő testi adottságról is.
Nehezebb a szexuális orientáció és identitás kérdése (a kettő nagyon más: orientáció, hogy kihez vonzódunk, identitás, hogy minek érezzük, valljuk magunkat). Azt gondolom, hogy erről egy óvodásnak irányítottan, érzékenyítés címen nem kell beszélni, hisz ők alapvetően még vajmi keveset tudnak a szexualitásról, ugyanakkor, ha adott helyzetben kérdeznek, arra válaszoljunk tisztességesen, előítéletek nélkül. Egészen meglepő helyzetekben lehetnek nagyon jó alapozó beszélgetések erről a témáról. Nálunk a Jurrasic Park hozta el a transzneműségről való diskurzust, mivel elhangzik benne, hogy a béka DNS miatt az egynemű dinók nemet váltottak. Tény és való, hogy nekem egy extrém érdeklődő gyerekem van, aki ezt a momentumot kiemelte, és elkezdett kérdezni, hogy a békáknál valóban van-e ilyen, és más állatoknál? És az embernél? És akkor elmondtam neki, a maga egyszerűségében, hogy vannak emberek, akik „rossz” testbe születnek, és mikor ezt felismerik, például az orvosok is tudnak nekik segíteni, hogy olyanok legyenek kívülről is, mint aminek érzik magukat – mint ahogy egy protézist kap egy végtaghiányos, vagy egy hallókészüléket a nagyothalló.
Persze van, amikor az élet hoz elénk olyan helyzetet, amikor lehet vagy érdemes beszélnünk a témáról. Ilyen volt nálunk, mikor egy ismerős édesanyának vittem ajándékot kisbabájuk születése után, és a felesége jött ki érte, a nagyfiam megkérdezte, hogy hol az apuka, és elmondtam, hogy ennek a babának két anyukája van. Nem magyaráztam többet, ha kérdezett volna, a maga szintjén válaszolok neki, őszintén, röviden, de neki a szemöldöke sem szaladt fel, mert még nincsenek előítéletei. Döbbenet számomra, hogy embere azt hiszik, hogy egy gyerek azért lesz majd ilyen vagy olyan szexuális orientációjú, vagy akár identitású, mert hall róla, hogy más is van, mint a többség által megszokott. Ezek a dolgok sokkal hamarabb dőlnek el, és semmilyen szinten nem kell attól tartani, hogy a dologról való tudás, vagy azzal való találkozás fogja befolyásolni a gyermeket saját magát illetően.
Azt látom, hogy a toleranciára nevelésnek egyetlen egy buktatója van, hogy mit érez a szülő. Ha nekünk vannak gondjaink valamivel, akkor a gyermekünknek is lesznek. Nem kell semmit sem túlmagyarázni, nem kell görcsösen mutatnunk példákat egy kicsi gyereknek. Ha mi nem vagyunk előítéletesek, ha nem ütközünk meg a tőlünk eltérő embereken, akkor a gyermekünk sem fog. Ellenben ha ő hozza fel a témát, mindig őszintén válaszoljunk neki, de csak annyit, amennyit kérdez. Az élet úgyis megmutatja azokat a helyzeteket, amikben beszélhetünk az elfogadásról. Talán az egyetlen, ami igazán hasznos lehet, ha nem neveljük a gyermekeinket egy homogén buborékban, ahol nem találkoznak a világ sokszínűségével, de én annak a híve vagyok, hogy ezt a való életben, spontán helyzetekben tapasztalja meg egy kisgyerek, ne irányítva, hogy „most jól megnézünk valakit, aki nagyon más…”
És mint szinte mindig: a legfontosabb a saját önismeretünk. Ha mi tudjuk, hogy milyen előítéleteink vannak, felderítjük az okait, tájékozódunk és leépítjük azokat, akkor többet tettünk a gyermekünk érzékenyítése érdekében, mint bármilyen felvilágosító módszerrel.