Egyik nap azt vettem észre, hogy egy ideje valami nem oké. Nem érdekel semmi, nem akarok csinálni semmit. Nem haladok a munkahelyen a feladatokkal, otthon pedig idegesít, hogy foglalkoznom kell a gyerekkel. Se enni, se inni, se filmezni nincs kedvem. Reggeltől estig csak arra várok, hogy újra ágyba kerülhessek, mert csak egy dolgot akarok: aludni. Beletelt néhány napba, de talán még hétbe is, mire beláttam, hogy vagy depressziós vagyok, vagy „csak” kiégtem. Milyen lenyűgöző választék.
Kiégési szindróma
„A kiégési szindróma (angol kifejezés, a burnout syndrome-ból) azt a tünetegyüttest jelöli, amely hosszú távú fokozott érzelmi megterhelés, kedvezőtlen stresszhatások következtében jön létre, fizikai-érzelmi-mentális kimerüléssel jár, és elsősorban azokat sújtja, akik munkájuk során társadalmi segítő funkciót látnak el, humán területen dolgoznak, vagy akiknek munkájukhoz az átlagosnál sokkal nagyobb mértékű empátiára vagy azonosulásra van szükségük.”
Wáó, csak nem egy édesanya jellemzését olvastam az imént?! Érdekes, hogy ebből a szempontból nem szokás megközelíteni az anyaságot. Ha valaki a munkája miatt kerül ilyen helyzetbe, azt mindenki fejbólogatással és teljes együttérzéssel fogadja, a főnöke betegszabadságra küldi, és ismerősei egyöntetűen szajkózzák, hogy szegény valóban nagyon túlterhelte magát az utóbbi időben. Ha egy anya érzi azt, hogy egy kicsit megborult, összecsaptak a feje fölött a hullámok, és elvesztette kezdeti lendületét, motiváltságát, azonnal ráégetik a „panaszkodik” bélyeget, és minden adandó alkalommal emlékeztetik rá, hogy ugyan már, más is vállalt gyereket, mégse nyafogott állandóan.
A nettó anyaságnál már csak akkor kerül kedvezőbb helyzetbe az ember lánya, ha a munkahelyén is gondoskodnak a folyamatos „izgalomról”, és itt nyilvánvalóan nem egy extrém csapatépítő programra gondolok.
Fasza csajok
Tudtam én, hogy rossz vége lehet, ha felülök a „szuperanyu” vonatra: dolgozom, egészségesen étkezem, a gyerekemmel már-már hányingerkeltően kedves és türelmes vagyok, edzek, elvégzem a házimunka oroszlán részét és még a férjemmel is jófej vagyok. Nincs élő ember, aki mindezt úgy tudja kivitelezni, hogy nem saját magát csonkítja meg – akár időről, akár saját igényekről beszélünk.
Az anyasággal járó fokozott és folyamatos testi–lelki megterhelés és főleg jelenlét az, ami a legjobban igénybe vett az elmúlt hosszú időszakban. A baráti találkozókra egy jó ideje már nem járok el, mert vagy nem jó az időpont, vagy nem is sikerül időpontot egyeztetni.
De én mégis bedőltem saját magamnak, no meg a sok cikknek és Insta-fotónak, hogy igenis meg tudom én ezt csinálni. Egy seggel meg tudok ülni 2, 3 de még 5 lovat is. Vagyok olyan fasza csaj, hogy fennmaradok éjfélig, csak hogy befejezzek egy cikket és másnap ugyanúgy ébredek fél hatkor, hogy dalolva készítsek reggelit az én drága fiacskámnak.
Az eleinte élvezetes, 1000%-os pörgés hamar automatikus mókuskerékké váltott, aminek az irányítása teljesen kicsúszott a kezeim közül. Csak mentünk egy napirend szerint, de sokszor azt sem tudtam, hogy mit miért csinálok, vagy pedig teljesen máshol járt az eszem.
Minden félelmetesen véglegesnek és unalmasnak tűnt, a dolgok értelmüket vesztették. Miért csináljak meg valamit ma, ha holnap is meg kell? És utána újra és újra? Ki képes így élni? Szinte óramű pontossággal végrehajtani ugyanazokat a feladatokat? Borzasztó érzés kerített a hatalmába.
Naná, hogy meg tudtam ülni azt a sok lovat – néhány hétig vagy hónapig. De lassan fogyatkozni kezdett a tartalék energia, jött egy betegség, borult a diéta, kimaradtak a tornák, a házimunka feltorlódott, a péksütik megint megjelentek, a hónapok alatt keservesen leadott kilók visszakúsztak, a kedv pedig drasztikus romlásnak indult. Jött a mélypont, a reményvesztettség és a kilátástalanság. Meg a burnout.
Elengedni
És hogy mit lehet tenni? Nos, a stressz és a bornout egyik legjobb terápiája a mozgás. Kicsit azért vicces, hogy a sport egyben előidézője és gyógymódja is lehet ugyanannak a problémának – persze a mértéktartás és a rugalmasság nagyon fontos. Eddig elvártam magamtól, hogy 7 napból 5-ön tornázzak, de már megelégszem a heti 2-3 edzéssel is. Ha nem jön össze, vagy épp nincs kedvem, akkor pedig nem csinálok belőle ügyet.
Gondosan figyelek arra, hogy a hétvégéken tényleg pihenjek is – ami igazán nehezemre esik, de azért megerőltetem magam a jó cél érdekében. Furcsa érzés, hogy nem „hasznosan” töltöm a szabadidőmet, hanem azzal, amit szeretek. Azért remélem, majd szép lassan hozzá fogok szokni.
Ami pedig a többit illeti: ha megy, megy, ha nem, akkor nem. Épp itt az ideje, hogy elengedjem az irreális elvárásokat, amik ráadásul nem is a sajátjaim.