A napokban Pöltl Ákos – Családbiztonsági szakértő facebook oldalán futottam bele egy kanadai cikkbe, ami azonnal megfogott. Ha még nem követitek őt, tényleg szívből ajánlom, mert rengeteg olyan kutatást és szakmai anyagot oszt meg a gyerekek digitális világáról, amibe egy átlagos szülő valószínűleg soha nem futna bele. Az eredeti cikket is nála találtam, és miközben olvastam, folyamatosan a saját gyerekeim jártak a fejemben. Nem azért, mert bármi újat mondott volna, hanem mert olyan egyszerű dologra hívta fel a figyelmet, amiről szerintem egyre kevesebbet beszélünk. Lehet, hogy nem is a képernyőidő a legnagyobb problémánk. Hanem az, hogy a gyerekeink lassan elfelejtenek unatkozni.
Furcsa ezt leírni, mert az unatkozást valami negatív dolognak tartjuk. Ha a gyerek azt mondja, hogy unatkozik, azonnal meg akarjuk oldani a helyzetet. Kitalálunk neki valamilyen programot, előveszünk egy játékot, vagy – valljuk be őszintén – sokszor odaadjuk neki a telefont vagy a tabletet. Hiszen egyszerűbb. Csend lesz, mi pedig tudunk főzni, dolgozni vagy elintézni, amit éppen kell. Én sem szeretnék úgy tenni, mintha nálunk ez soha nem fordult volna elő. Előfordult. A különbség talán csak annyi, hogy ma már egészen más szemmel nézek ezekre a helyzetekre.
Gyerekként mi is unatkoztunk. Rengeteget. Emlékszem, hogy nyáron voltak napok, amikor azt sem tudtam, mit kezdjek magammal. Anyukám nem szervezett nekem percnyi pontossággal programokat, nem volt a kezemben telefon, nem volt folyamatos inger. Egy idő után mégis mindig történt valami. Építettünk bunkert a kertben, bicikliztünk, rajzoltunk, szerepjátékokat találtunk ki, vagy csak feküdtünk a fűben és néztük a felhőket. Akkor ezt unatkozásnak hívtuk, ma már inkább úgy mondanánk: teret kaptunk arra, hogy használjuk a képzeletünket.
Ma viszont mintha minden csendes percet ki akarnánk tölteni. Ha várni kell az orvosnál, előkerül a telefon. Ha hosszabb az autóút, megy a YouTube. Ha étteremben ülünk, sok gyerek előtt ott a tablet. Nem azért, mert rossz szülők lennénk. Egyszerűen ilyen világban élünk. A technológia mindig kéznél van, és nagyon könnyű hozzányúlni. Közben viszont talán észre sem vesszük, hogy pont azt vesszük el a gyerekeinktől, amire az agyuknak óriási szüksége lenne.
A kutatások szerint ugyanis az unatkozás egyáltalán nem elvesztegetett idő. Sőt. Amikor nem zúdulnak ránk folyamatos ingerek, az agyunk egészen másképp kezd működni. Elkalandoznak a gondolataink, új ötletek születnek, fejlődik a kreativitás, megtanulunk saját magunknak elfoglaltságot találni, és talán ami a legfontosabb: megtanuljuk elviselni azt az érzést, hogy éppen nem történik semmi. Ez egy olyan készség, amit nem lehet külön megtanítani. Csak akkor alakul ki, ha hagyunk rá lehetőséget.
Jonathan Haidt könyvében is sok szó esik arról, hogy a gyerekek életéből egyre inkább eltűnik a szabad, önálló játék és a valódi unalom. Nem egyszerűen arról beszél, hogy túl sok időt töltenek képernyő előtt, hanem arról, hogy egyre kevesebb idejük marad arra, amikor nekik kell kitalálniuk, mihez kezdjenek magukkal. Szerintem ez óriási különbség. Nem a telefon önmagában az ellenség, hanem az, hogy már szinte nincs olyan üres perc, amit ne töltenénk ki valamivel.
A kamaszoknál ezt talán még látványosabban érzem. Már nem nagyon mondják azt, hogy unatkoznak. Egyszerűen automatikusan nyúlnak a telefon után. Mintha az agyuk már meg sem próbálná megkeresni a saját válaszát arra, hogy “most mit csináljak”. Az első reakció a külső inger keresése lett. És őszintén szólva, ha magamba nézek, sokszor mi, felnőttek sem vagyunk különbek. Piros lámpánál, sorban állás közben, a liftben vagy akár két megbeszélés között is reflexből elővesszük a telefonunkat. Mi sem nagyon hagyunk időt arra, hogy csak úgy gondolkodjunk.
Nem azt mondom, hogy mostantól dobjuk ki a telefonokat, vagy hogy minden képernyő káros. Egyszerűen csak azt érzem, hogy talán túl gyorsan akarjuk megszüntetni az unalmat. Pedig lehet, hogy pont azokban a percekben történik a legtöbb láthatatlan fejlődés. Lehet, hogy egy gyerek elsőre csak ül a kertben egy bottal a kezében, de közben egy egész történetet talál ki. Lehet, hogy csak nézi a felhőket, de közben dolgozik a fantáziája. Lehet, hogy unatkozik, de éppen akkor tanulja meg saját magát szórakoztatni.
Talán legközelebb, amikor azt mondja a gyerekünk, hogy unatkozik, nem kell azonnal megoldanunk ezt a helyzetet. Lehet, hogy elég csak hagyni egy kis időt. Mert lehet, hogy húsz perc múlva már nem is fog unatkozni. Hanem éppen valami olyasmit talál ki, amihez csak egyetlen dolog kellett: egy kis csend és egy kis üres tér.
Forrás: https://www.todaysparent.com/