Egy férfi nemrég párterápiára ment Esther Perelhez. Eddig ebben semmi különös nincs. Csakhogy a párja nem egy nő volt, hanem Astrid, egy mesterséges intelligencia.
A férfi eredetileg személyi asszisztensként kezdte használni az AI-t. Segített neki tervezni, rendszerezni az életét, beszélgettek. Aztán valami megváltozott. Astrid már nem egyszerűen egy eszköz volt számára. Partner lett belőle. Emlékezett arra, amit a férfi mondott, mindig ott volt, amikor szüksége volt rá, meghallgatta, és újra meg újra azt az érzést adta neki, hogy úgy jó, ahogy van.
A férfi pontosan tudta, hogy Astrid nem valódi ember. Az érzései viszont nagyon is valódiak voltak.
Esther Perel, a világ egyik legismertebb párterapeutája idén tavasszal egy teljes podcastadásban mutatta be ezt a terápiás ülést, majd Oprah Winfrey podcastjában is beszélt róla. Amikor hallgattam a beszélgetésüket, először inkább különösnek találtam az egészet. Aztán elhangzott egy szám, amin konkrétan megakadtam.
Oprah azt mondta, úgy tudja, akár az amerikaiak egyharmadának is lehetett már romantikus kapcsolata chatbottal.
Egyharmad?
Utánanéztem, mert elsőre egyszerűen nem hittem el.
Az egyharmados adatot érdemes fenntartással kezelni – erre egyébként Oprah is utal később a beszélgetésben –, de a szám nem teljesen a levegőből jött. Egy 2025-ös, 1012 amerikai felnőtt megkérdezésével készült felmérésben a válaszadók 28 százaléka mondta azt, hogy volt már intim vagy romantikus kapcsolata mesterséges intelligenciával. Ha pedig nemcsak a romantikus viszonyt, hanem más AI-val kialakított kapcsolatokat is beleszámítottak, például a baráti kapcsolatot, már 54 százalék válaszolt igennel.
Esther Perel reakciója talán még érdekesebb. Szerinte az AI-kapcsolatok jelenleg abban a szakaszban lehetnek, amikor az emberek még nem feltétlenül beszélnek róluk nyíltan. Pályája elejéről a válást és a terápiára járást hozza példaként: ezekről sem szívesen beszéltek az emberek, ma pedig egyik sem számít különösebben meghökkentőnek.
Lehet, hogy néhány év múlva egy AI-barátnő vagy AI-barát említése sem lesz annyira furcsa?
Astrid történetét hallgatva ugyanis egy idő után már nem az volt számomra a legérdekesebb, hogy valaki képes-e beleszeretni egy mesterséges intelligenciába. Hanem az, hogy miért lehet ennyire vonzó egy ilyen kapcsolat.
Astrid nem fáradt. Nem rosszkedvű. Nem unja meg, hogy ugyanarról beszélünk huszadszor. Nem felejti el, mit meséltünk neki. Nem mondja azt, hogy „most ehhez nincs energiám”. Nem utasít el. És ami talán még fontosabb: nincsenek saját igényei, amelyek ütköznének a mieinkkel.
Egy hús-vér emberrel viszont pontosan ez történik.
A másik néha nem ért velünk egyet. Megsértődik. Nemet mond. Nem úgy szeret, ahogy éppen szeretnénk. Saját problémái vannak, saját múltja, saját vágyai. Néha nekünk kell meghallgatnunk őt akkor is, amikor semmi kedvünk hozzá. Néha kompromisszumot kötünk. Néha bocsánatot kérünk. És néha azt is el kell viselnünk, hogy nem mi vagyunk számára a világ közepe.
Tulajdonképpen ezekből a kényelmetlen helyzetekből tanulunk meg kapcsolatban lenni.
Perel szerint ezért fontos különbséget tenni aközött, hogy valami érzelmeket vált ki belőlünk, és aközött, hogy valódi, kölcsönös kapcsolatban vagyunk vele. Egy AI képes arra, hogy kötődjünk hozzá. Hiányozhat. Megnyugtathat. Akár szerelmet is érezhetünk iránta. Ettől az érzésünk még nem hamis. Csakhogy a másik oldalon nincs egy ember, akinek ugyanolyan saját belső világa, szükségletei és felelőssége van ebben a kapcsolatban, mint nekünk.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
És itt kezdett el engem igazán érdekelni ez az egész.
Mert könnyű azt mondani, hogy én biztosan nem szeretnék bele egy chatbotba. Csakhogy az AI-val való érzelmi kapcsolat ennél sokkal kevésbé látványosan is elkezdődhet.
Összeveszel a férjeddel, és leírod az AI-nak, mi történt. Megkérdezed: szerinted kinek van igaza? Kapsz egy üzenetet valakitől, és bemásolod: szerinted mit akar ezzel mondani? Rossz napod van, és beszélgetni kezdesz vele. Elmondasz neki valamit, amit egy barátnődnek nem mernél. Legközelebb pedig már eszedbe jut, hogy a múltkor milyen jól esett a beszélgetés.
Nem kell hozzá virtuális barátnő, név vagy avatar.
És ez az a pont, ahol szerintem mindannyiunknak érdemes elgondolkodnunk azon, mire használjuk az AI-t.
Mert közben az is kiderül a kutatásokból, hogy nem egyszerűen rossz dologról beszélünk. Egy 2025-ben a Journal of Consumer Research folyóiratban megjelent kutatás kísérletei szerint az AI-társakkal folytatott beszélgetések valóban képesek voltak rövid távon csökkenteni a magány érzését. Vagyis amikor valaki azt mondja, hogy neki tényleg jobb lett egy ilyen beszélgetés után, azt nem feltétlenül képzeli.
Perel sem azt állítja, hogy az AI-t ki kellene hajítani az életünkből. Lehet olyan eszköz, amely segít megfogalmazni az érzéseinket, végiggondolni egy konfliktust vagy felkészülni egy nehéz beszélgetésre.
A kérdés inkább az, mi történik utána.
Segít abban, hogy végül odaüljek a férjem mellé és elmondjam neki, mi bánt? Vagy egy idő után már egyszerűbb inkább az AI-nak elmondani?
Segít abban, hogy bátrabban kezdeményezzek egy beszélgetést? Vagy már nincs is annyira szükségem arra a beszélgetésre?
Ez felnőttként is érdekes kérdés. Anyaként viszont van egy része ennek az egésznek, ami engem még jobban foglalkoztat.
Mi lesz a gyerekeinkkel?
A Common Sense Media 2025-ben több mint ezer 13–17 éves amerikai kamaszt kérdezett meg az AI-társak használatáról. Az eredmény engem legalább annyira meglepett, mint az előző szám: 72 százalékuk használt már AI companiont, több mint felük pedig legalább havonta néhányszor használ ilyet.
Fontos hozzátenni, hogy ettől még nem cserélték le a barátaikat chatbotokra. A kutatás szerint a legtöbben továbbra is a valódi barátaikat részesítik előnyben. De volt egy másik adat, amely mellett szülőként szerintem nehéz csak úgy elmenni: az AI-társakat használó kamaszok körülbelül harmada már választotta azt, hogy egy komoly vagy fontos problémát inkább az AI-val beszéljen meg, mint egy valódi emberrel.
És szerintem nem is az a legfontosabb kérdés, hogy hány gyereknek van „AI-barátja”.
Hanem az, hogy milyen kapcsolatot tanulnak meg normálisnak tekinteni.
A kamaszkorban tanuljuk meg, milyen érzés odamenni valakihez, aki tetszik, miközben fogalmunk sincs, hogy mi is tetszünk-e neki. Megtanuljuk elviselni, ha valaki nem válaszol azonnal. Ha egy barátnőnk megsértődik. Ha félreértjük egymást. Ha nemet mondanak nekünk. Ha nekünk kell nemet mondanunk. Megtanulunk kibékülni, bocsánatot kérni, várni, kompromisszumot kötni, és lassan azt is, hogy a másik ember nem azért létezik, hogy folyamatosan jól érezzük magunkat mellette.
Egy AI-val ezeknek a helyzeteknek egy része egyszerűen eltűnik.
És vajon mi történik, ha valaki éppen abban az életkorban szokik hozzá egy mindig elérhető, türelmes, személyre szabott kapcsolathoz, amikor még csak tanulja, hogyan kell egy másik emberhez kapcsolódni?
Nem tudjuk.
És szerintem fontos kimondani, hogy egyelőre tényleg nem tudjuk. Az AI-társak annyira új jelenségnek számítanak, hogy nincs előttünk húsz évnyi adat arról, milyen felnőtt párkapcsolatokba érkeznek majd azok a gyerekek, akik kamaszként már napi szinten beszélgettek velük.
Viszont már most vannak érdekes jelek arra is, hogy nem csak rosszat tanulhatnak belőlük. Ugyanabban a Common Sense Media-kutatásban az AI-társakat használó kamaszok 39 százaléka azt mondta, hogy olyan kommunikációs készséget is gyakorolt az AI-val, amelyet később valódi helyzetben használt: például könnyebben kezdeményezett beszélgetést vagy fejezte ki az érzéseit.
Talán éppen ezért nem gondolom, hogy szülőként az lenne a megoldás, hogy megijedünk tőle és kijelentjük: ezt tilos.
Sokkal inkább beszélgetnünk kellene róla.
Nem azt kérdezni a gyerektől, hogy „ugye te nem beszélgetsz ilyenekkel?”, mert arra nagyjából tudjuk, milyen válasz érkezik. Hanem például azt, hogy használta-e már az AI-t olyan dologra, amit nem mert elmondani másnak. Szerinte lehet-e egy chatbot a barátunk. Mit csinálna, ha az AI olyan tanácsot adna neki, ami teljesen mást mond, mint a szülei vagy a barátai. Elmondana-e neki olyasmit, amit az internetre soha nem írna ki.
Mert ez már nem a jövő.
Esther Perelhez már megérkezett az első férfi, aki az AI-barátnőjével ment párterápiára. Kamaszok beszélnek meg fontos problémákat chatbotokkal, felnőttek kérnek tőlük párkapcsolati tanácsot, és vannak, akik már nemcsak beszélgetnek velük, hanem valódi érzelmeket táplálnak irántuk.
És minél többet gondolkodom Astrid történetén, annál kevésbé az a furcsa számomra, hogy valaki képes kötődni egy mesterséges intelligenciához.
Inkább az kezdett érdekelni, hogy miért ennyire könnyű kötődni hozzá.
Hiszen ki ne szeretné, ha valaki mindig meghallgatná? Ha emlékezne mindenre, amit meséltünk neki? Ha nem ítélkezne, nem lenne türelmetlen, és akkor lenne ránk ideje, amikor nekünk szükségünk van rá?
Csakhogy egy valódi ember soha nem lesz ilyen.
Lesz rossz napja. Néha félreért. Néha nem ért egyet velünk. Olykor megbánt. Saját igényei lesznek, amelyek nem egyeznek a mieinkkel. És nekünk ugyanezt kell elviselnünk tőle, ahogy neki is tőlünk.
Talán ezért nem az a legérdekesebb kérdés, hogy lehet-e szeretni egy mesterséges intelligenciát.
Hanem az, hogy ha egyszer megtapasztaljuk, milyen egy olyan kapcsolat, amely szinte teljesen hozzánk alkalmazkodik, utána mennyi türelmünk marad egymáshoz?