Hadd osszam meg Veletek egy dilemmámat, ami talán sokatoktól nem lesz idegen. Együtt hátha előrébb jutunk…
Mióta elég érett vagyok ahhoz, hogy ezen gondolkozzak, tudom: három gyereket szeretnék. És találtam valakit, aki szintén ezt a világot álmodta meg magának. Amikor megszületett az első gyerekünk, minden új volt, nagyon élveztük az új helyzetet. Szerencsére elkerült minket az első-gyerek-szindróma: nem aggódtunk jelentéktelen dolgokon – legalábbis a kelleténél nem jobban – , nem féltettük őt agyon, nem veszekedtük végig a férjemmel a napokat azon, hogy kell-e még egy takaró, vagy sem… Mindazonáltal megismertem az anyaság árnyoldalát, azaz egy évig nem aludtam/aludtunk, alig jártam el valahová, és a baráti köröm is megcsappant.
De mindezt egyáltalán nem bántam, vágytam a folytatásra, a második gyermekre. Alig pár hónappal a kisfiam első születésnapja után ismét teherbe is estem. Nagyon boldogok voltunk, hiszen egyik terhességre sem kellett hónapokat, éveket várnunk. Mindkét terhességem hasonlóképpen telt: 4-5 hónapon keresztül rosszul voltam mindentől, közben pedig folyamatosan aggódtam, hogy minden rendben van-e odabent, és igazából “vigyázban álltam” kilenc hónapig, nehogy rajtam múljon a magzat egészsége.
Aztán mikor megszületett a kislányunk, madarat lehetett velünk fogatni. Nagyon szép és könnyű szülés volt mind a kettő, amiért nagyon szerencsésnek érzem magam. Épp egy hetes volt a leányzó, mikor kiderült, hogy veleszületett, egy életen át tartó betegsége van: pajzsmirigy alulműködés – ami azért nem olyan drámai helyzet, azóta már tudom. De akkor nagyon padlón voltam az arcul csapástól, hogy lám, lám, ilyen az, ha nem makkegészséges gyereket szülök.
Ahogy a kisfiam, úgy a kislányom sem aludt át élete első évében egyetlen éjszakát sem. Közben a kétévesem nyilván teljes figyelmet igényelt napközben, így egyre messzebbre és messzebbre került tőlem az amúgy rám nagyon jellemző optimizmus. A humorérzékem és kedvességem már réges-rég kiköltözött a lakásból – de talán az utcából is. Utólag visszagondolva és utána olvasva, szerintem szülés utáni depresszióm volt nagyjából félévig.
De eltelt egy év, sőt, azóta már majdnem másfél, és hát… ami “hármaskát” illeti… megállt a lendület. Fázok a gondolattól, hogy mindent elölről kezdjünk. Visszatért az életkedvem, egyre több anyaidőt tudok lecsippenteni a napokból – és őszintén szólva ezt is elkezdtem félteni. Most érzem igazán, mennyire jó, amikor ÉRTÜK, MIATTUK, NEKIK töltődöm 1-2 órát. És ha ezt újra “elveszik” tőlem, félek, örökké elhagy az a bizonyos kedvesség és humorérzék. Pedig tudom, hogy ezek nélkül borzalmasan unalmas anya lennék… :-).
A dilemma különösen nehéz része az, hogy a férjem lelkesedése töretlen a következő gyermeket illetően. És nem jutunk közös nevezőre… Bennem egyre több a kétely: nem veszítjük el egymást teljesen, ha még egy gyerek vonja el a figyelmünket egymásról? Három gyerek mellett is le tudunk csippenteni néha egy kis közös időt? Három gyerek mellett is le tudok majd csippenteni egy kis anyaidőt? Mivel lennénk “többek” három gyerekkel, mint most, két gyerekkel? Nem jutok dűlőre ezekben a kérdésekben, így abban maradtunk, hogy adok magamnak pár évet (szerencsére ráérünk még, bár nem a végtelenségig). Mindenesetre amíg úgy nézek minden 3+ gyerekes anyukára, hogy “szegény, mekkora szívás lehet az élete, és tuti, hogy nincs ideje a férjére”(még ha számos olyan példát látok, amikor ez nincs így), addig nem szabad erőltetnem a dolgot, addig jók vagyunk így négyen, óriási összhangban, szeretetben, ugyanakkor egyre több közös minőségi idővel, és egyre több anyaidővel…
Szerző: Gizella-Molnár Viktória, www.anyaido.hu