Emlékszem általános iskolában volt egy osztálytársam, aki érzékenyebb volt a többi fiúnál. Sírt, ha igazságtalanság érte, vagy ha a többiek bántották. Meg is kapta a magáét emiatt. Mivel a vezetékneve Sára volt, ezért mindenki csak „Sári”-nak csúfolta utalva arra, mennyire lányosan viselkedik. Ennél cifrábbakat is mondtak rá, és emlékeim szerint én már akkor is próbáltam leállítani a többieket. „Hagyjátok már békén!” – szóltam ilyenkor, de talán többet is tehettem volna.
Ma, felnőttként sokkal okosabban és érzékenyebben állok a témához, de talán kisiskolásként nem is tehettem volna akkoriban mást, mert talán még a tanító néni is igazat adott volna a csúfolódóknak. Mert a mi korosztályunkat még úgy nevelték, hogy a fiúk bizony nem sírnak. Érdekes, hogy a kettős mérce napjainkban is megmaradt. Érzékenyítés ide, gender-semlegesség oda, képzeljük el a következő szituációt: 11 éves fiunk focizik. A meccsen elgáncsolják, hanyatt esik és nem moccan. Ösztönösen felugrunk, hogy rohanjunk megnézni minden rendben van-e vele. DE a mellettünk ülő szülő, vagy épp a társunk határozottan megfogja a karunkat, még mondania sem kell: NE MENJ ODA! Mert mit szólnak majd az osztálytársak: „Hát milyen anyámasszonykatonája ez a gyerek! Nézzétek már, az anyukája szalad be hozzá a meccs közepén!”De nem csak a gyerekek véleményétől kellene tartanunk. Bizonyára a többi szülő is komplett idiótának nézne bennünket, ha egy „egyszerű” focis baleset miatt aggódva futnánk a gyermekünkhöz.
Mert hát fiú. És kemény legény. A fiúk ezt kibírják. Mert kemények. Amilyennek a férfiaknak is lenniük kell. Hát bizony, tetszik vagy nem tetszik, még mindig itt tartunk.
Kettős mérce
Milyen érdekes. Azok a lányok, akik például motoroznak, fociznak, vagy olyasmit csinálnak, amihez nagyobb kockázatot kell vállalni: vagányak. Vagy, ahogy mondani szokás: tökös csajok. És ez valami iszonyatosan jó dolgot jelent. De mit gondolunk azokról a fiúkról akik érzékenyebbek: meg merik engedni maguknak hogy sírjanak, az érzéseikről beszéljenek? Megmondom: azt, hogy melegek. Ez így leírva erősen hangzik igaz? Pedig valószínűleg sokszor súgnak össze a finomabb lelkületű fiúk, srácok vagy férfiak háta mögött, hogy „biztos buzi!”
Ha belegondolunk, már az apa-lánya kapcsolatban is megmutatkozik az, hogy ha egy kislány az apjával szoros kapcsolatot ápol, és közös tevékenységet végeznek, például barkácsolnak, szerelnek, vagy éppen gokartoznak, akkor mindenki el van ájulva. Az apa-fia kapcsolatban ugyanez teljesen átlagosnak, normálisnak számít: meccsre járnak, pecáznak, fiús dolgokat művelnek együtt. Az anya-lánya kapcsolatba se nagyon szokott belekötni senki: a közös babázás, süteménysütés, vagy akár ruhavásárlás teljesen elfogadott dolgok egy „csajos délutánon”. De mi a helyzet, ha az anya-fiú kapcsolatról beszélünk? Az már teljesen más tészta.
„Túl szoros köztetek a kapcsolat, ez nem normális!” „Jajj, olyan anyámasszonykatonáját nevelsz abból a gyerekből!” „Most nézd meg, már 5 éves és nem akar nélküled elmenni sehova! Hát milyen férfi lesz így belőle!?” – Ugye? Rengeteg előítélet és negatív kritika érheti a fiús anyákat, ha túlságosan szeretni merik a fiaikat (létezhet ilyen egyáltalán?) – és ezt a saját bőrömön is tapasztalom.
A szoros anya-fia kapcsolat márpedig EGÉSZSÉGES!
Egy több mint 400 középiskolás fiú bevonásával végzett tanulmány kimutatta, hogy az anyjukhoz közel álló fiúk nemcsak érzelmileg maradtak nyitottabbak, de erősebb barátságokat voltak képesek kialakítani, ráadásul kevésbé voltak depressziósak és kevésbé szorongtak, mint macsóbb osztálytársaik. És jobb jegyeket is kaptak.
Bizonyítékok vannak arra is, hogy az erős anya-fiú kapcsolat megakadályozza a serdülőkori bűnözést. A kutatások azt mutatják, hogy abban az esetben, amikor a fiúk édesanyja az, aki a leginkább befolyásolja a kockázatos viselkedést, nemcsak az alkohol- és drogfogyasztásra, de a korai és védekezés nélküli szexre is kisebb az esély.
Az Amerikai Pszichológiai Tanulmány éppen a múlt hónapban adta ki első irányelveit a fiúkat és férfiakat kezelő klinikusok számára. Ebből kiderül, hogy a hagyományos értelemben vett férfiasság, amelyet „sztoicizmus, versenyképesség, uralom és agresszió jellemez”, káros az „erősebbik nemre”. Minél keményebben ragaszkodnak a fiúk és férfiak ezekhez a normákhoz, annál kevésbé valószínű, hogy segítséget kérnek érzelmi vagy fizikai problémáik miatt. Így nem csoda, hogy nagyobb valószínűséggel fogyasztanak alkoholt, drogokat, többet dohányoznak, és gyakrabban teszik ki magukat mindenféle kockázatos tevékenységnek. Ezek a férfiak általában magányosak és megvetőek másokkal szemben.
Szóval miért is akarunk még mindig „macsó” fiúkat nevelni?!
Még tíz évvel ezelőtt is arról szóltak a szakmai cikkek, hogy a fiúk lemaradnak a lányoktól a tanulmányi eredmények terén, több mentális betegségben szenvednek, inkább élnek vissza a kábítószerekkel, és egyre gyakrabban kerülnek bajba.
Bár az elmúlt években történt némi előrelépés az elavult nézetek visszaszorításáért, anyaként igenis oda kell figyelnünk, hogy a fiaink megtanulják felismerni és kifejezni az érzelmeiket: ne fojtsák vissza őket, ahogy az apukájuknak tanították pár évtizeddel ezelőtt. Ezekből a fiúkból válnak felnőtt korukra stabil és kiegyensúlyozott baráti és párkapcsolatra képes férfiak, megbízható beosztottak és kollégák. Apukák, akikre számíthatnak és felnézhetnek majd a gyermekeik.
Szóval, ha ezek után bárkinek nem tetszik az, hogy a fiamat kézen fogom, vagy megölelem, ne adj isten a segítségére sietek amikor megüti magát, az tehet egy szívességet.