A kisfiamat császárral „szültem”. Azóta is így használom ezt a kifejezést, amikor szóba kerül: ujjaimmal mutogatott idézőjelek között ejtem ki a számon ezt a szentséges szót. De ha azt mondanám, hogy a „világra hoztam”, az idézőjeleket akkor sem hagyhatnám el. Mert én nem szültem. Hanem kivették belőlem a fiamat.
Aki nem kényszerült császármetszésre, vagy még rosszabb, akit nem taszigált az orvosa a császármetszés felé vezető úton, talán el sem tudja képzelni azt a veszteségérzést, ami átélhető egy nem programozott, de nem is veszélyhelyzet esetén alkalmazott császármetszés esetén. Miért lett hát életmentő műtét az egyébként hüvelyi úton is levezényelhető szülés helyett? Azóta is keresem a válaszokat.
Magamat okolom – természetesen – elsősorban. Úgy indultam neki a szülésnek, hogy szülök és hopp, a következő kép már az volt, hogy a kisfiamat a karjaimban tartom. Nem volt tervem, nem olvastam eleget. Nem voltam tájékozott, nem ismertem a lehetőségeket és a veszélyeket, nem kérdeztem eleget és minden bizalmamat és persze a felelősséget is az orvosom és a szakemberek kezébe helyeztem. Óriási hiba volt.
Egy gyermek világrajövetele nem olyan, mint egy csípőprotézis műtét, vagy akár egy életmentő szívművét. Mindegyik komoly beavatkozás, de közös bennük, hogy okkal történik, nagyjából elkerülhetetlen, és csak egy közvetlen érintettje van: a beteg.
A szülés szintén okkal történik és elkerülhetetlen, viszont nem egy, hanem két közvetlen érintettje is van: az édesanya, és a baba. Jó eséllyel egyik sem beteg, a műtét valószínűleg elkerülhető (lenne). Azt most hagyjuk, hogy bizonyos kórházakban (például abban, amelyikben én „szültem”, miért alakul a császármetszések aránya mégis majdnem 60% (!) körül).
Soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy akkor így döntöttünk a férjemmel. Őt nem hibáztatom, hasonlóan volt felkészült, mint én. Az orvosomra viszont haragszom: úgy festette le a képet, hogy tulajdonképpen nincs más választásom. Akár aznap, akár egy héttel később érkezem, tökmindegy, engem meg fognak császározni. Talán néhányan tudják, hogy mennyire lehangoló egy ilyen hírrel szembesülni életünk egyik legjelentősebb eseménye előtt. Hogy hiába akarod, úgyse tudod. Hogy inkább meg se próbáld, mert nem fog sikerülni. Nem vagy rá képes. A tested nem képes rá, de az orvos majd megoldja.
Lassan 5 éve már ennek, mégsem tudok sírás nélkül gondolni a kisfiam születésének napjára. És sajnos nem az öröm könnyei ezek. Egy kis bűntudat, egy nagy adag gyász, szomorúság, keserűség és tehetetlenség, no meg düh is keveredik benne. Több mint 4 év kellett ahhoz, hogy újra rászánjuk magunkat: mégis belevágunk a babavárásba.
Megígértem magamnak, hogy az első szülöttem és a saját kedvemért is mindent megteszek, hogy sikeresen meg SZÜLJEM a második gyermekemet. Kicsit olyan lesz, mintha az elsőt is megszülném majd. Már sokat olvastam a témában, tudom, hogy nincs olyan, hogy „ha az első császár, a második is császár lesz”, sőt, olyan sincs, hogy ha a második vagy a harmadik császár, akkor a következő szülés is csak az lehet. Van viszont gyáva vagy felkészületlen orvos, akinek könnyebb vágni, mint szülést levezényelni. Mert ott várni kell, nem lehet kalkulálni fél vagy egy órával, hogy még elérjük a gépet, vagy a kedvenc sorozatunkat. Egy természetes szülésnél lehetnek komplikációk – de még akkor is ott marad eszközként az életmentő császármetszés.
Minden nőnek jár a szülés. Minden kisbabának jár a méltó születés. Ha ez az, amire vágytok, ne hagyjátok magatokat. Olvassatok, keressétek meg a megfelelő szakembereket, beszélgessetek olyan édesanyákkal, akik császármetszés után sikeresen szültek hüvelyi úton. NE higgyétek el, ha azt mondják: nem vagy rá képes! Keressetek valakit, aki hisz bennetek, aki azt mondja, amit az én mostani orvosom: „Teljesen jó a testalkata, minden adott ahhoz, hogy a kisbabáját normál úton szülje meg.” És meg is fogok tenni mindent, hogy ez így legyen!
A következő írásomban könyveket, hasznos csoportokat, videókat és minden olyan információt összegyűjtök Nektek, ami segítheti a sikeres VBAC-t (Vaginal Birth After Cesarian).