Igen, az orrmandula kivétele rutinműtét – az orvosnak, vagy ha egy ismerősöd, kollégád, távoli rokonod gyerekét műtik.
De nem, nincs olyan, hogy rutinműtét, ha a saját gyereked viszik a műtőbe – akkor aggódás van, akkor „Az normális, hogy…?!” van, akkor „Inkább engem operáljanak meg! Kétszer.” van.
Pár év múlva biztos én is úgy mesélem majd a pánikoló szülőknek, hogy nálunk is volt egy ilyen orrmandula-dolog, de semmiség az egész, egy nap, és túl lesztek rajta. Úgyhogy még most, gyorsan leírom, mielőtt az idő megszépíteni az emlékeket, hogy kemény menet lesz, ne egy családi wellness programra készüljetek.
Rengeteg kisgyerek átesik rajta, az ok legtöbbször az, hogy sokat betegeskedik, folyton náthás, gyakran begyullad a füle, rosszul alszik a nehezített légzés miatt, horkol. Nálunk ezek a tünetek csak részben jelentkeztek, Csabi nem volt kimondottan beteges, sosem volt középfülgyulladása, de mindig is rosszul aludt, és idővel elkezdett romlani a hallása. Folyton visszakérdezett: „Mi?”, „Miii?” mi pedig kijavítottuk: „Nem mi, hanem tessék.”, és egyre hangosabban beszéltünk vele. Elvittük fülészetre, audiológiára, de mindig azt mondták, hogy nem tudják a hallásvizsgálatot elvégezni, mert náthás. De hiszen nem is folyt az orra, az orrszívózás is felesleges kínzásnak tűnt, az orrcsepp se ért semmit – a váladék mélyebben volt valószínűleg. A gyerekorvosunk régebben is mondta, hogy lehet orrmandula nagyobbodás, de azt a gyerekek általában kinövik. Van erre is példa, persze, ahogy kinövik a 28-as cipőt is, a legtöbb szülő mégsem vár hónapokat-éveket azzal, hogy vegyen egy 29-est, a gyerek meg addig viselje a kényelmetlenséget, fájdalmat. Nem érdemes arra se várni, hogy megnő és kinövi az orrmandula aránytalanságát, ha közben szenved ő is, a család is az álmatlan éjszakáktól. Mi se szívesen fektetjük a gyerekeinket kés alá, így aztán halogattuk, és bíztunk az időben, de a hallásromlás egyre aggasztóbb volt, féltünk, hogy Csabi elmarad a fejlődésben, mert nem ért meg mindent, és nem is beszél olyan tisztán, mint a kortársai. Így jutottunk arra a döntésre, hogy inkább szenvedjen pár napig, mint hogy hosszú távon szenvedjen a halogatás hátrányaitól.
A harmadik kitűzött időpont volt 2 és fél hónap alatt, mikor végre úgy tűnt, teljesen egészséges és lehet szó egyáltalán a műtétről. Fül-orr gégészet, laborvizsgálat, beutalók, aneszteziológiai konzultáció – ezeket a köröket végig kell futni, majd éhgyomorra megérkezni a kórházba, a nagy nap hajnalán.
Fél 6-kor még ihat vizet, utána már étlen-szomjan kell kibekkelni, mire bejut a műtőbe… A mi fiunkra 11-kor került sor, ezúttal megváltás volt várakozás közben a tablet és a mesenézés, mással nem tudtuk volna úgy elterelni a figyelmét, hogy ne jusson eszébe az éhség vagy a szomjúság. A kórházban, a korábbi mizéria ellenére adtak ágyat a kísérő szülőknek is, sőt, mi külön szobát kaptunk, mindenki kedves és segítőkész volt, nem lehet panaszom az egészségügyre, minden tiszteletem az ott dolgozóké. A kórház épületének állapota, berendezése, az osztály ellátottsága erősen fejlesztésre szorul, de a bánásmód kompenzálta a körülményeket.
Enyhe bódító – nyugtató gyógyszert kapnak a gyerekek, így a műtőbe szállításkor mosolyogva búcsúztunk. Azt mondták, körülbelül háromnegyed órás a műtét, így egy óra elteltével már erősen pánikoltunk. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, miközben próbáltunk nem gondolni az egyetlen dologra, amire gondolni tudtunk: hogy miért tart tovább?! Egy és negyed óra, végre kijött a doktornő, „az orrmandulája 3-szor akkora volt, mint a normális, nagyon vérzett, de minden rendben”, megnyugodtunk. Csabi kevésbé, miután kezdett magához térni az altatásból – az orra az erős vérzés után úgy tele volt tömve kívül-belül tamponokkal, hogy nem is kapott rajta levegőt, üvöltött, nagyon nehezen viselte a helyzetet, beletelt egy órába, mire megnyugodott. Ezután nagyjából még 6 órán keresztül le se tudtam tenni, az ölemben feküdt, néha kicsit aludt, közben pedig infúzióra kötötték, mert inni nem akart. A kórházban töltött éjszaka se volt túl kellemes, óránként felébredt, sírt, és össze volt zavarodva, amiért olyan halk zörejeket is meghallott, amiket addig nem. Ez jó jel volt. Másnap, a harmadik adag infúzió után már sikerült pár kortyot itatni vele, és miután kivették az orrából a tamponokat, már evett is. Az volt a legrosszabb, mert bevitték egy vizsgálóba „anyuka várjon a folyosón”, és ott hallgathattam, ahogy üvölt – merthogy szájon át húzzák ki a belső tamponokat, ki tudja, hányan fogták le. Ökölbe szorult kézzel és gyomorral várakoztam, kihozták, a kezembe adták – „hasra fektesse, hogy ne nyelje le a vért”. Ezután viszont már tényleg erőre kapott, eleget evett és ivott ahhoz, hogy délben hazamehessünk. Precíz tájékoztatást kaptunk, és egy listát arról, mit ehet-ihat a következő napokban, mikor mehet levegőre, közösségbe, milyen tünetek esetén forduljunk orvoshoz. Otthon még két napig bágyadt volt, sokat aludt napközben is, eleinte nem nagyon akart enni-inni, voltak fájdalmai és alvadt vér szagot árasztott (nem, ezt nem mondja el senki, és igen, ez normális).
A fagyievés nem csak torokmandula, hanem orrmandula műtét után is ajánlatos és hatásos!
3 nap múlva már szinte semmi baja nem volt, 1 hét után mehetett újra oviba, a hallása pedig jobb, mint a mienk, jobb, mint valaha.
Túl vagyunk rajta. Hiszen csak egy rutinműtét volt.