Nemrég olvastam egy bulvárcikket, amelyben egy ismert férfi vallott arról, hogy gyermekei születése után ő bizony szülés utáni depresszióban szenvedett.
A hozzászólók természetesen nem kímélték, jó alapot adott a gúnyolódásra, hogy „ja, mert ma már a férfiak is szülnek”, „hamarosan menstruálni is fognak?”, és még ennél sokkal cifrább megjegyzéseket is ihletett a történet.
Pedig olyan lelki folyamatról van szó, amiben többnyire ugyanúgy érintettek az apukák is, és szerintem bátor, így kimondottan férfias dolog ezt a nyilvánosság előtt is felvállalni.
Még ha a megfogalmazás nem is túl szerencsés, mivel fizikailag valóban nem az apák szülnek. De ahogy a szülés során nem csak gyermekek, hanem anyukák is „születnek”, az apaság rögös útja is ezzel kezdődik. Pontosabban már a várandóssággal.
A kismamákat rosszullétek gyötrik, megváltozik a testük, a hormonháztartásuk, hullámzó a hangulatuk – látványos változásokon mennek keresztül, mindenki az ő hogylétük felől érdeklődik, körülrajongva a gömbölyödő pocakjukat. Ami persze érthető, tényleg csoda, amin ilyenkor a nők keresztülmennek, és amit végigcsinálnak!
De közben a férfiaknak is fel kell készülniük az apaságra, az viszont nem kap akkora hangsúlyt, ők hogy élik meg ezt az időszakot. Még ha pocaknövesztésben szolidaritást vállalva követik is párjukat. Vicces megjegyzéseket kapnak legfeljebb, hogy ők pár perc alatt „letudták a munkát”, a neheze már az asszonyon múlik.
Pedig lássuk be: lelkileg őket is megviselheti, ahogy az életük fenekestül felfordul. A szülőszobában is helyt kell állniuk, tehetetlenül asszisztálva a párjuk vajúdását, vagy épp a műtő előtt izgulhatnak szeretteik életéért. A tejfakasztó bulin kicsit kiengedhetik a gőzt, de ami ezután jön, arra se biztos, hogy a férfiak többsége fel van készülve. A hirtelen rájuk nehezedő felelősség súlya, az, hogy a család anyagi biztonságának megteremtése mellett otthon is új feladatok várnak rájuk, az őket is érintő kialvatlanság okozhat depressziót. Nem szégyen bevallani, hogy a mindennél nagyobb boldogságot jelentő gyermek körüli teendők nehézségekkel is járnak. Attól még azok a szülők is ugyanúgy szeretik a gyermeküket, akiknek nagyobb kihívást jelent az első néhány hónap. Ez nem verseny, hogy ki viseli jobban, és nem mondhatjuk, hogy a férfiak csak ne panaszkodjanak, mert nem ők voltak terhesek, nem ők szültek és táplálják éjjel-nappal a kisbabájukat. Számukra ugyanúgy lehet krízis az apává válás, mint ahogy a nőknek az anyai szerepbe simulás. Mivel a férfiak nemcsak a nehezéből, de a jó oldalából is részben kimaradtak: a szimbiózisból, az életet adás fizikai folyamatából, az egy testben két szív dobbanásából.
A gyermek születése új feladatokkal, szerepekkel és új érzelmekkel jár, és míg sok nő kiteljesedik az anyaságban, sok férfi nem találja a helyét az apaságban. Az érzelmileg érett férfiak tudják persze, hogy a háttérbe szorítottságuk természetes, megértik, hogy a párjuk számára már a gyermekük az első – de attól még, hogy tudják, nehéz ezt átélni és a mindennapokban jól kezelni.
Ráadásul nem mindenhol indul olyan könnyen a kisbabás élet, a hasfájós babák éjszakánként órákig tartó sírása például mindkét szülőt megviseli testileg – lelkileg, érthető módon.
Aki szerint nevetséges egy férfi „szülés utáni depressziója”, az bizonyára nem élt át hasonlót, ítélkezni pedig mindig könnyebb, mint empátiával fordulni mások felé.
Arról sokat lehet olvasni, mennyire nem könnyű a mai világban nőnek – anyának lenni: mert ugye építsünk karriert, szerezzünk szakmai elismerést, anyagi függetlenséget, közben legyünk kiváló háziasszonyok, szuperanyukák, és persze X gyerek után is jó nők, bombázó testtel.
De én a fiaimat sem irigylem: szerintem férfinek – apának lenni se könnyű, ha a kor minden elvárásának meg szeretnének felelni. Legyen jól kereső munkájuk, teremtsék meg az anyagi biztonságot, de úgy, hogy közben azért elég időt tudjanak a családjukkal is tölteni. Ma már nem az a jó apa, akinek a feladata kimerül a pénz hazatalicskázásában, és abban, hogy nem ad két pofont a szemtelenkedő gyereknek. Hanem az, aki ringatja a gyermekét, pelenkáz, éjjel tápszert kever, munka után játszótérre meg szülői értekezletre megy, hétvégén biciklizik a srácokkal, és bunkert épít, és mosogat, és edzőterembe jár, meg még olvas is… A macsó külső mögött legyen lágyszívű, ne szégyelljen elmorzsolni egy könnycseppet a Titanic végén, együttérző figyelemmel hallgassa végig a párját, aki kiönti a szívét egy nehéz nap végén.
Szóval legyen érzékeny, de depressziós az nem lehet?
Szerintem engedjük meg nekik, és inkább legyen elismerés, mintsem élcelődés célpontja az a férfi, aki ezt fel meri vállalni. Sok család összetartásában segítene, ha elfogadott lenne a (gyermek)szül(et)és utáni depresszióval foglalkozni.