Sok családban az anyáknak jut az a hálátlan szerep, hogy gyermekeiket neveljék, rendszabályozzák, rávegyék dolgokra, leszidják, betartassák vele a kötelező szabályokat. Mindezt a gyerekek, – egy idő után – hajlamosak egzecíroztatásnak megélni. Így hát óhatatlanul mumus, terroranyu, gonosz boszorkány, házisárkány, kiképző őrmester szerepbe kerül Anya. Ez a váratlan, meglepő fordulat még azzal nőnemű egyeddel is megtörténhet, aki korábban évekig csak az anya szerepről álmodozott, vagy aki, – joggal – hitte azt magáról gyermeke érkezése előtt, hogy kedves, jó fej, türelmes alkat. Hány, de hány anyát hallottam már tanácsadáson arról panaszkodni, hogy mindig elhatározza, hogy aznap nem fog kiabálni a gyerekkel, de aztán mégis elveszíti a türelmét. Önmarcangolás helyett nézzük, hogy mi állhat a ‘Terroranyu jelenség’ hátterében.
Hogyan bukkan fel és tör hatalomra Terroranyu?
Sok esetben, legalább a gyermek életének korai szakaszában általában a legtöbb időt az anyák töltik otthon a gyermekkel. Így a mindennapi rutinból fakadó nehézségek nekik jutnak. A legtöbb gyerek nem szeret öltözködni, nem akar időt szánni az evésre, nem csinálja meg elsőre, amit kérnek tőle, szívesen kihagyná a fogmosást, nem akar fürdeni és tiltakozik az alvás ellen. Ezek a napirendi pontok pedig minden család napi rutinjának a részét képezik, amiket – a példánknál maradva – Anya vezényel le. Ha szép szóval, kérlelve, magyarázva nem megy, akkor egyre jobban felemelve a hangját, végül már kiabálva. Ördögi kör alakul ki, mert a gyerekek nem csak, hogy azt nem szeretik, ha megakasztják őket játék közben, de rendkívül tanulékonyak is, és hamar kitapasztalják, hogy Anya az első kérés után majd újra kérlel, könyörög, szól, és valahogy rátanulnak arra is, hogy igazán csak akkor kell mozdulni, ha Anya már nagyon idegesnek tűnik és ordít.
A sokszor rászólós, kiabálós anya szerep egyik oka tehát az eszköztelenség, mikor az anyuka úgy érzi, hogy nem tud másképp eredményt elérni, csak kiabálással.
Az eredendő ok persze a gyermeki természet, a maga határfeszegető, akaratos, sokszor belátást nem tartalmazó viselkedéseivel. Soha, egy anya sem változna Terroranyuvá, ha a gyermeke első szóra megcsinálná, amit kér tőle.
A másik fő ok: a szerepek aránytalan eloszlása. Ha az anyának nincs elég segítsége, ha gyerekkel kapcsolatos összes feladat, teendő, döntés mind az ő vállát nyomja, ha a hagyományos nukleáris családokban élő anyák esetében Apa nincs jelen, vagy csak, mint játszótárs jelenik meg, ha Anya szinte sosem kipihent, oldott, laza és jó fej, és a jó zsaru-rossz zsaru leosztás mereven berögzült a családban: akkor bukkan fel és tör hatalomra Terroranyu.
Ez jó az anyáknak?
Nem jó. Senki sem szeret rossz fej, idegeskedő, kiabálós lenni. Minden anya arra vágyik, hogy ne kelljen 50-szer szólni valamiért, hogy a gyermek szót fogadjon és legyen társa, támasza a gyerekek nevelésében, terelgetésében.
Terroranyu visszaváltoztatható?
Bármi, amit idáig olvasott ismerősen cseng? Ön rászól egy nap, több, mint 10-szer a gyerekére? Előfordul, hogy gyermekével időt töltve, szándéka ellenére kijön a sodrából és felemeli a hangját?
A változtatás első lépése, ha felismeri az édesanya, hogy Terroranyuvá változott. Ha már túlsúlyba került a kiabálás, a rossz hangulat, a feszült, elégedetlenkedő viszony a gyerekekkel, ha már kevesebb az öröm, mint a rossz érzés. Legelőször fel kell ismerni, hogy eltolódtak az arányok: ha túlsúlyban van a számonkérés, és a ‘pakold el a jétékokat’, ‘ne beszélj teli szájjal’, ‘ne dobáld szanaszét a ruháidat’,és eltűnt az összebújás, simogatás, közös meseolvasás-hallgatás, együtt játszás.
A gyerekekkel való viszony megjavítható! Sosem késő változtatni!
Új alapokra kell helyezni a gyermekkel való viszonyt. Szakember is segíthet annak megállapításában, hogy mely elvárások és szabályok reálisak a gyermek életkorához, fejlettségi szintjéhez mérten, így kialakíthatóvá válik egy stabil napirend, ahol fontos, hogy csak kevés, ám annál következetesebben betartatott szabály legyen. Az első lépés tehát, hogy fel kell mérni, hogy mindaz, amit kér, amiért rászól, amit kiabálva végrehajtat az anyuka, vajon megéri-e az erőfeszítést, tényleg elvárható-e a gyermektől? Érdemes egy pillanatra átvenni a gyermek nézőpontját: mennyi teendője van, mennyi mindenben korlátozzák a felnőttek, kielégülnek-e természetes mozgás, intimitás-és játékigényei?
A magukat sokszor Terroranyáknak érző anyukák által megélt eszköztelenséget és tehetetlenséget fel kell, hogy váltsa a kompetencia érzése, amikor az anyuka azt éli meg, hogy képes kiabálás nélkül is hatni gyermekére. Ehhez szükség lesz arra, hogy megismerjen új gyermeknevelési módszereket, például belecsempésszen humort, figyelemelterelést, pozitív megerősítést, érzelmeken alapuló kommunikációt, vagy gyermek életkorához illő magyarázatot a nevelésbe, így keresve alternatívát a kiabálás helyett. A megismerés és gyakorlás útja minden anyukánál más lehet: valaki könyvek útján, valaki más szülőtársakkal sokat beszélgetve, valaki gyermekpszichológus segítségének igénybevételével válik fokozatosan képessé arra, hogy változtatni tudjon szülői eszköztárán.
Fontos a család dinamikai szempontot is megvizsgálni a ‘Terroranyu jelenség’ kapcsán. Jó lenne az édesanyának családi segítséget kapnia, hogy ne csak ő képviselje az elvárásokat a családban, és hogy ő is tudatosan elkezdhessen végre több minőségi időt tölteni a gyermekeivel. A gyerekek szemszögéből is egészen másképp fest a történet, ha nem csak Anya bolondériája egy-egy szabály, hanem azokat más felnőtt családtag is fontosnak tartja. Az apukák támogatása, aktívabb bevonódása a szülői teendőkbe is sokat segíthet a Terroranyu helyzeten. Cél, hogy Anya is lehessen újra kedves, türelmes és jó fej, amilyen anyának jó lenni.