Három éve hatalmas döntés előtt álltunk. Melyik iskolát válasszuk? Milyen intézménybe járjon szívünk hétéves csücske, hol lesz neki a legjobb? Akkor még azt hittem, mindenki azokat a köröket futja, amelyeket mi: minden, a körzetébe tartozó iskolát megnéz, elbeszélget a leendő tanítónénikkel, megnézi az ebédlőt, a tornatermet, meghallgatja az előadásokat, amelyeken az iskola igazgatója finoman kiszínezve előadja, miért ez a legjobb iskola a környéken, megnéz néhány bemutató órát, aztán belátása, megérzései, vagy éppen objektív indokok alapján dönt. Nálunk ez volt a menetrend.
Na, itt ért az első meglepetés. Amikor éppen sikerült döntenünk és az utcán összefutottunk egy ismerős, szintén elsőbe készülő gyerekes családdal, kérdésünkre, ők melyik sulit választották, vállrándítás volt a válasz: „Melyiket, melyiket, hát ahova tartozunk, azt kész, mit idegeljem magam ezen?” Összenéztünk a gyerek apjával: De hát a tanító nénik? Hát a légkör? Hát a tornaterem? Hát az egész felelősség-érzés, hogy most olyat kell választani, ami NEKI tökéletes lesz? Sokat gondolkodtam azon azóta, vajon nem ők csinálták-e jól, hogy ezt a parát elengedték. Jobb az „ahogy esik úgy puffan”, mint a tudatos döntés?
Azóta sajnos beigazolódott: nem. A kislányuknak folyamatosan gondjai vannak az osztályban, nem érzi jól magát, rossz a közösség, töketlen a tanító néni (három év óta már a harmadik), fura dolgok történnek az iskolában, többen elhagyták már az osztályt és új iskola után néztek. Véletlen volna? Nem hiszem.
Nyilvánvalóan bármi közbejöhet, ami nem a mi döntésünkön múlik, ez elkerülhetetlen, de nyugodtabban alszom, ha tudom, hogy én mindent megtettem, felelősségteljesen döntöttem.
Tökéletes iskola nincs. Eléggé jó van. Amiért tűzbe tesszük a kezünket, olyan van. Ahova a gyerek örömmel megy be nap mint nap, olyan van. Nekünk csak meg kell keresni. Ez pofonegyszerű, nem?
Folyt. köv.
És hogy mi volt az én fontossági sorrendem?
1. Legyen minél közelebb az iskola
Minden valamirevaló gyerekpszichológus egyetért abban, hogy a sulinak minél közelebb kell lennie a lakhelyhez, lehetőleg gyalog megközelíthető helyen, hisz a reggeli suliba vivős sétának és a délutáni hazasétálásnak hatalmas jelentősége van. Itt beszélheti ki a kicsi a napját, elmondhatja, mi történt vele, milyen élményeket szerzett, kik lettek a barátai. A visszapillantó tükörben, bólogatással kommunikálás, miközben én a forgalomra koncentrálok, a gyerek meg a tarkómat bámulja, na az nem nekem való. Nem gondolom, hogy egy olyan iskola, amibe csak autóval tudod eljuttatni a gyereket, többet adhat, mint egy közeli. Időben meg pláne totál pazarlás.
2. Tyúkanyó tanító nénit akarok
Mindenki maga ismeri legjobban a csemetéjét. Van gyerek, akinek keményebb kezű tanító néni kell, aki magabiztosan irányítja a kicsit, valaki viszont halk szavú, kedves tanító nénire hallgat jobban. Ezt neked, szülőnek kell tudnod, nektek melyik lenne jobb. A mai napig bennem él egy pszichológus barátnőm mondata, aki azt javasolta, pótanyát keressek a gyereknek. Aki a legjobban hasonlít rám, külsőleg és belsőleg egyaránt. A második otthona lesz ugyanis az iskola, ahol megalapozzák a magabiztosságát, ahol otthonosan szeretné érezni magát.
A mai napig hálát adok a nyílt napnak, ahol megismerhettem az egyik leendő elsős tanító nénit, aki úgy beszélt a gyerekekkel, mint egy kiképző őrmester. Az első pillanattól kezdve ellenszenves volt. Azóta többször láttam már, minden nap így viselkedik – szent meggyőződésem, hogy csak kényszerből lett tanító néni, mert akkor a katonaságnál épp nem kerestek harctéri kiképzőt. Háromszor a komplett osztállyal visszamenetelni az ebédlőtől az osztályig, mert egy hétéves kisgyerek meg mert pisszenni az úton? Köszönöm, nem kérek belőle. És a gyerekem sem.
3. Hazahozhassam a gyerkőcöt ebéd után
Azt szoktam mondani: magamnak szültem, nem a tanító néninek meg a napközis nevelőnek. Ebben hajthatatlan vagyok. Már az oviban is a korai hazamenésre törekedtem, és nincs ez másképp az iskolában sem. Szentül vallom, hogy egy kisiskolásnak az anyja/apja mellett a helye a játszótéren vagy otthon, nem pedig délutáni oktatáson kókadozni az iskolában. Fél ötig. Ez az az időszak, amit sosem fogok tudni visszahozni. A gyerekem nélkül töltött órákért sem a tanító néni, sem az iskola nem kárpótol!
Életem legdurvább szembesülése volt, amikor valami miatt bent kellett maradnia ötig, én lélekszakadva, leizzadva rohantam érte, mantrázva, hogy „rossz anya vagyok, rossz anya vagyok, az én gyerekem lesz az egyetlen, akit bent hagytak ilyen későig”, rettenetes lelkiismeretfurdalásom volt. Aztán az iskola elé érve megszámlálhatatlan mennyiségű anyuka/apuka várta a kiszaladó gyerekét. ÖT ÓRAKOR!!! Ami azt jelenti, hogy a gyerekük nagy jóindulattal is kilenc és fél órát töltött az intézményben. Egy kisgyerek! Na nem. Nincs az a munka, nincs az a tevékenység, hogy a gyerekemnek napi kilenc órát kelljen rostokolnia az iskolában.
4. Legyen jó hangulatú az iskola
Ezt a kritérium egy másik iskolában rendezett nyílt nap után lett fontos, ahol úgy éreztem, megfojtanak a kis terek, a lehető legalacsonyabbra préselt plafon, és a szűk folyosók. Szinte menekültem az épületből. Az iskolabüfét csak menekülés közben láttam meg, temérdek csokival, csipsszel és cukros üdítővel. Apropó, nincs már erre valami törvény?
5. Nem akarok versenyistállót
Barátnőmet idézném: „Falusi iskolából is kikerülnek Nobel-díjasok”. A tehetség utat tör, így vagy úgy. A gyerek pedig gyerek. Ez a neve. Felesleges nyolcszáz plusz órával tömni a fejét, amikor az agyát a sok mozgás és szabad tevékenység barázdálja majd be megfelelően. Nem az estig magolás és üvöltözésbe hajló háziírás. Ráér majd hat nyelven megtanulni, ha nagyobb lesz.
6. Jókat halljak az iskoláról
Mi más számíthatna jobban, mint a közösségben élők véleménye az iskoláról? Ne áltassuk magunkat, vannak jó és rossz iskolák. Nyitott füllel kell járni és meghallgatni a véleményeket a kinézett intézményről. Kérdezősködni, fülelni kell. Aztán mérlegelni és okosan dönteni 😉 Sok szerencsét!
A ti listátokon milyen pontok szerepeltek? Kíváncsiak vagyunk! Írjátok meg!