Nincs szülő, akit ne kerítene hatalmába az önmarcangolás azzal kapcsolatban, hogy jól végzi-e szülői feladatait. Gyerekünk viselkedését látva, minimum egyszer mindegyikünk felteszi magának azt a bizonyos kérdést: én rontottam el?
Nemrég egy fizikai állapotfelmérésre vittem a sportoló gyerekeimet. A szakember elemezte a gyerekek testi paramétereit, az izom, izület, csontozat működését és szó esett a tüdőkapacitásról is, nézte mindezeket a jövőben lehetséges sportteljesítmény tükrében. Aztán amikor már nem voltak a helységben a gyerekek, egy mért adat okán kiszakadt belőlem az a mondat, hogy „Tudom, ez az én hibám.” Mondtam, hogy jobban figyelhettem volna erre, és többször elvihettem volna arra, meg élesebb lehetett volna szemem, hogy ezt észre vegyem. Folytattam volna az önvallomást, amikor a szakember felém fordult, majd azt mondta, hogy ezt az önhibáztatást most gyorsan fejezzem be és felejtsem el, mert
1.Hibáztatni magunkat azért, ami a múltban történt, már felesleges.
2.Nincs olyan, amin ne lehetne változtatni, pláne egy egészséges gyerek fizikai kondíciójával kapcsolatban.
3.Ne felejtsem el, hogy önköltséget vállalva, azért vagyok most itt mert a legjavát akarom adni a gyereknek, tehát kedves anyuka ön most akkor mit is csinál rosszul??
Ezeket mondta nekem a szakértő, aki nemcsak a gyerekeim testét, hanem a lelkemet is felülvizsgálta.
Hazafelé aztán elgondolkodtam a történteken, illetve, rácsodálkoztam, hogy hányszor van, hogy elbizonytalanodunk azon, hogy amit teszünk a gyerekeinkért, az jó-e és hogy elég-e.
És hogy apró, hétköznapi helyzetekben honnan lehet érezni, hogy túl nagy hibákat nem követünk el szülői minőségünkben? Olvass tovább >>