Lassan két hét telt el az előző cikkem óta, de érdemi változás még mindig nem történt a szülész-nőgyógyász választásának témakörében. A kismamák továbbra is a kórházi Facebook-csoportokban tájékozódnak arról, hogy adott esetben hová is kell fordulniuk, mik a lehetőségeik, ha éppen március 1. utánra várják kisbabájukat, vagy még csak tervezik a gyermekáldást.
Egészen elképesztő különbségek vannak kórház és kórház működése között is, vegyük csak példának a COVID-19 miatt kialakult „protokollt” (mintha lenne ilyen!): van, ahol elég a 38. héten PCR tesztet csináltatni, máshol a szülésre érkező kismamát gyorstesztelik, és ennek megfelelően kap elhelyezést, megint máshol a 36. héttől kötelező a heti PCR teszt. Van, ahol engedik a kismamát természetes úton szülni, van ahol egyenesen a műtőbe tolják az édesanyát császármetszésre (szakmailag teljesen indokolatlanul!).
Egy éve tart a pandémia, de a szülészeti-nőgyógyászati ellátás a mai napig nem egységes az ország területén. Hogy is juthatott volna 1-2 hónap alatt dűlőre az orvosi kamara, a kismamák, az orvosok, az EMMI, a politikusok – egyszóval a téma minden képviselője közös álláspontra egy olyan fontos és érzékeny témakörben, mint a fogadott orvos választása és a hálapénz kérdése?
Sajnos a két téma valamiért teljesen összefonódott, pedig a kismamák többsége szintén támogatja a hálapénz rendszerének eltörlését, mégis: amíg nincs lehetőség a szabad kórház illetve a szabad orvosválasztásra, nem hagy más megoldást a több sebből vérző rendszer. Ha belegondolunk, az édesanyák aggálya teljesen jogos: nem akarnak csak úgy „beesni” a kórházba, amikor szülni indulnak, mert egészen egyszerűen nem tudják, hogy milyen ellátásban fognak részesülni, mi fog velük és a kisbabájukkal történni.
Az édesanyák többek között olyan alapvető kérdésekre keresik a választ, hogy például „hivatalosan” hová kell menniük várandós gondozásra? Az állandó lakcím szerinti nőgyógyászatra? Ha ideiglenes lakcímmel rendelkeznek, akkor oda? Vagy teljesen szabadon választhatnak intézményt? Milyen protokoll van az adott kórházban? Ha nem választhatnak másikat, akkor mégis melyik orvost javasolják a többiek például programozott császármetszésre, vagy természetes szüléshez? Mikor van ügyeletben ez az orvos?
A kismamák sakkoznak, taktikáznak és agyalnak. Sokan, akik például császármetszés utáni természetes szülésre (VBAC) készülnek, inkább otthon „vajúdgatnak”, és csak az utolsó pillanatban érkeznek be a kórházba, amikor már 1-2 órán belül megvan a baba, és idő sincs a beavatkozásra. Kockázatos? Igen! De az automatikus második császármetszés is az. Vannak olyanok, akik egy ismerősükhöz jelentkeznek be legalább ideiglenes lakcímmel, hogy a kiválasztott kórházban szülhessenek. Másoknak elég befogadó nyilatkozatot kérni az adott kórház igazgatójától ahhoz, hogy nyugodtan mehessenek aludni, és biztosak legyenek abban: felveszik őket a szülészeti osztályra, amikor eljön az ideje.
Hogy mi lenne a megoldás? A nőknek erre is van ötletük: van, aki azt javasolja, hogy aki igényt tart rá, fizessen „ügyeleti díjat” a kórháznak, amelyet elosztanak az intézmény és a szülést vezető orvos között, így az intézménynek is fontos és kedvező lesz, hogy olyan orvost alkalmazzon, amely „vonzza” a kismamákat ahelyett, hogy csak a gépparkot és a személyzetet használná a magánpraxisban gondozott kismamák szülésének levezetése/kísérése céljából. És zsebre tenné azt az utálatos „hálapénzt”.
Egy másik ötlet, hogy praxisközösségeket kellene létrehozni a kórházakon belül. Az ezekben a közösségekben tevékenykedő orvosok azonos elvek és protokoll mentén kezelnék a várandós kismamákat, így nem lenne szükség arra, hogy egyet kiválasszon közülük a szülés előtt álló nő: nyugodt szívvel mehetne az adott kórházba, tudván, hogy olyan orvos kezei közé kerül, aki az ő szülési tervének megfelelő módon fog bánni vele.
Felvetődött még a szerződéskötés is intézménnyel, szakorvossal: a kismama kössön szerződést az adott szülésznővel, vagy szakorvossal, amelyben egy az egyben lefektetik, hogy adott összegért milyen szolgáltatást vár el az édesanya.
„Ha választott orvost akarsz, menj magánkórházba!” – ez még egy tipikus hozzászólás, illetve „megoldási javaslat” a legtöbb ember szájából. Csakhogy arra nem gondol senki, hogy míg a zsebbe történő kifizetés a nemrég készült felmérés (országos átlag) alapján nagyjából 110.000 Ft, addig egy magánklinikán a szülés olyan 800.000 Ft környékén kezdődik. Értelemszerűen erre csak kevés családnak van lehetősége – luxusnak számít egy teljes orvosi csapat kifizetése. Hosszú távon azonban, ha az állami kórházakban is lehetőség nyílik a szerződéses, illetve praxisközösséges szülésre, talán a magánkórházaknak is újra kell gondolniuk az árképzésüket, ami az árak kiegyenlítettségéhez, normalizálódásához vezethet.
Ötletek vannak tehát a kismamák és a civil szervezetek részéről, viszont eddig egyáltalán nem úgy tűnik, mintha bármilyen irányba is elindult volna ennek az ügynek a megoldása, felgöngyölítése.
A legjobb megoldás természetesen a teljes szülészet-nőgyógyászat megreformálása lenne: egy olyan szakterületté kellene válnia, amely végre elhiszi, hogy a nők nagyjából 90%-a képes beavatkozásmentesen életet adni a kisbabájának. Sok országban egyébként orvos nincs is jelen a szüléseknél, csak a szakképzett szülésznők és bábák azok, akik valójában a kismama mellett vannak a vajúdási és kitolási szakaszban is.
Olyan ellátásról álmodozunk, ami nem siettet, hanem szerető türelemmel várja ki azt, amikor a mama és a baba is készen áll a szülésre és a születésre. Ami csak akkor avatkozik be, ha tényleg muszáj… Addig is marad a kismamák számára a bizonytalanság, a – mostmár büntetendő – hálapénz rendszere, a remény, az imádság és a jó szerencse…