Hónapok óta forr bennem valami, aminek eddig nem akartam hangot adni. Nem azért, mert félek az ellenkező véleményektől, hanem azért, mert próbáltam empatizálni. Próbáltam megérteni, hogy ki, mit és miért tesz, próbáltam nem kritizálni. De ma éppen egy kisebb gödörbe lépve a torkomig szaladt a gyomorsavam- a méregtől.
A gödör semmi különös, csak a szokásos: külföldön élve több, mint kettő éve nem láttam az Anyukámat, nem öleltem a testvéreimet, nem pusziltam az unokaöcsijeimet. A fiam két éve éppen kettő éves volt. Mostmár majdnem négy. A nagymamája az élete felét nem látta, csak kamerán keresztül.
És ma megláttam, ahogyan egy ismerősöm a római Trevi-kút előtt pózol, maszkot levéve, hiszen úgysincs körülötte senki.
Nagyon felment bennem a pumpa. Hogy a fene egye meg, a társadalmi felelősségvállalás, meg minden, ugye?!
Értem én, hogy akinek a szenvedélye az utazás, nehezen marad otthon. Meg azt is, hogy ki tudja fizetni. Meg azt is, hogy mentálisan szüksége van rá. Meg azt is, hogy hát úgyis üresek a helyek, utazva simán tartani lehet a távolságot. Meg azt, hogy mindenhol betartja az adott ország előírásait, hogy ki-és belépéskor PCR-t csináltat. Hogy a hazaérés után karanténban otthon marad (már ha marad, ugye…). Kifogások, magyarázatok, szabadkozások.
Hiszen: imádok utazni. Ki is tudjuk fizetni. Nagyon rám férne egy kis kikapcsolódás a tengerparton. Az előírásokat itthon is betartom.
Mégsem utazok. És nem azért, mert konkrétan a mi városunkból tilos a kilépés (Spanyolországban, Vitoriában élünk, itt hónapok óta még a szomszéd településekre sem mehetünk át). Megtalálhatnánk a kiskapukat, a férjem cége tudna igazolást kiállítani, én pedig gond nélkül kérhetnék a budapesti főnökeimtől egy meghatalmazást, hogy halaszthatatlan személyes rapportra kell utaznom.
Mégsem teszem, ahogyan nem teszi egyetlen közeli ismerősöm sem. Meg a legtöbb távoli sem.
Nem azért nem utazok, mert félek. Az elmúlt egy évben hozzászoktam a koronavírus állandóságához. A városunk folyamatosan piros zónában van, pici gyerekekkel dolgozom, akik az arcomba hapciznak. Akik az ölemben sírnak, akik a taknyot (bocsi) bizony néha belém törlik. Egyfajta óvónéni vagyok, ez hozzátartozik a munkámhoz. És a szívemhez is, mert onnan jön az ösztön, hogy ne legyen ezzel az égvilágon semmi problémám. FFP2 maszkban vagyok, fertőtlenítek, ablakot nyitok, és azt adom nekik, amit ezek a picike emberkék érdemelnek: melegséget és szeretetet.
De nem megyek Szeghalomra (a szülővárosom). Pedig decemberben az Anyukám Covidos lett, én meg bőgve a falat kapartam kínomban, hogy nem lehetek ott vele. Hogy semmit sem tehetek.
Nem megyek a tőlünk 100km-re lévő csodálatos tengerpartra sem, hiába remegek szinte egy nyugodt sétáért a végtelen vizet nézve. Nem tervezek nyárra nagy nyaralást, csak olyat, ahová autóval el tudunk menni, és apartmant tudunk bérelni, hogy ne kelljen senkivel érintkeznünk pluszban.
És igen, vessenek rám követ nyugodtan azok, akik Rómába, Barcelonába, Mallorcára, Karib-tengerre, Dubajba vagy Thaiföldre utaztak az elmúlt egy évben. De végtelen önzőségnek tartom részükről azt, hogy nekiindultak.
Igen, tudom, ne pampogjak, menjek én is. Ismétlem, mehetnék. Ám van bennem egy olyan dolog, amit felelősségvállalásnak hívnak. Meg empátiának. Meg önfeláldozásnak.
Hogy nem megyek vele semmire, hiszen gyakorlatilag kitörölhetem vele a fenekem, és csak megkeseredett cikkeket írogathatok ki magamból dühösen? Lehet. De büszke vagyok arra, amit ebben az elmúlt egy évben a 3,5 fél éves fiamnak tanítok: itthon maradunk, mert társadalomban élünk, szabályok között. Amiket bizony akármekkora szívás is néha, bizony be kell tartani. Magunkért. A két éve nem látott Nagyiért. Az embertásainkért. Mert mindenki egyenrangú, és nincsenek egyenlőbbek, meg annál is egyenlőbbek. Majd felnőttként rájön ő egyedül, de addig is arra tanítom, ami szerintem egy ilyen világjárvány közepén a legeslegfontosabb: emberségre.
Pd: Akik munka miatt utaznak, azoknak természetesen nincsen más választása, és nem is szórakozásból teszik.