Kicsit több, mint 6 éve lettem anya, kicsit több, mint 6 éve vagyok itthon immár a 3. gyermekemmel. Szeretek anya lenni, de azt is tudom, hogy „csakanyánaklenni” nekem kevés: elképesztő szükségem van a szociális ingerekre, és arra is, hogy azt érezzem, valamiben sikeres vagyok. Nos az anyaság nem az a terület, ahol gyakran kaphatunk erről cáfolhatatlan vagy legalábbis egyértelmű bizonyítékot. Épp ezért mindig is csináltam valamit a gyerekeim mellett, jobban mondva leginkább velük: babaklubot vezettem majd újat alakítottam a költözésünkkel, előadásokat tartottam, néha visszaálltam magán úton dolgozni heti 1-2órát, egyetemre jártam, maminbabáztam… szóval elláttam magam a megfelelő ingermennyiséggel, és így türelmes és odafigyelő anya tudtam lenni, aki fel tudott oldódni az anyaságban is.
Aztán jött a COVID, a lezárás és az online tér. És a függőség.
Nagy utat jártam már be életemben önismeret terén: rengeteg terhet, csomagot tettem már le, sokkal kevésbé érdekel mások véleménye, de a pozitív megerősítés még mindig sokat számít. Épp ezért volt nehéz korábban is a gyerekeim legkorábbi időszakában keretek között tartanom a szociális média fogyasztásomat. A korai időszak, mikor egy baba sok figyelmet igényel, de még kevésbé interaktív velük a kapcsolat, mindig lökött rajtam egyet: szoptatás alatt a telefonomat nyomkodtam, csak pörgettem az üzenőfalam, társas ingerek után kutatva. És persze megvoltak a kedvenc csoportjaim, ahol hasonszőrű anyukákkal osztoztunk az egymástól térben távoli de mégis közös élményekben, akikkel megerősítettük, dicsértük egymást olyan dolgokért, amikért másnak nem jutna eszébe: egy szépen megkötött hordozókendőért, egy átvészelt fogzós napért, egy leküzdött szoptatási nehézségért. És noha nekem nem a dicsérő szavak a szeretetnyelvem, ezekre a megerősítésekre ki voltam éhezve, mert az idő 95%-ban nem kaptam megfogható visszajelzést, hogy jól csinálom-e az életem, életünk…
Emlékszem az első fiam mellől már többször korlátokat vezettem be a saját mobilozásomra, mert észrevettem, hogy feszültté és türelmetlenné tesz, hogy elkezdek valamit olvasni, de úgysem jutok soha a végére. Aztán a középső gyerekem alatt is próbáltam kettőt hátralépni a közösségi médiából: kiléptem csoportokból, amik úgy éreztem túl sok időt vagy lelki energiát kötnek meg. De folyamatosan küzdöttem vele, hogy egy ingerszegényebb életszakaszban ne kapjon túl nagy teret ez a fajta társas lét, két hátralépést 3 előre követett. És akkor született a harmadik gyerekem, jöttek a lezárások, újra-meg újra, és én az elmúlt 1-1,5 évemet itthon töltöttem 80%-ban 3 gyerekkel összezárva, többnyire egyedül: a babaklubok megszűntek, a családtagok eltávolodtak, a barátoktól elszakított az óvatosság és olykor a félelem. És teljesen beszippantott a szociális háló…
Hogy mit jelent a függőségem, honnan vettem észre? Mi tett pontot az i-re?
A telefonon kijelzi, hogy mennyi képernyőidőt töltök, milyen alkalmazásokkal. A 4-5 óra szinte mindig megvolt, ennek legalább fele FB-kal, leginkább reggel ébredés után, és este… emiatt kevesebbet is beszélgettünk a férjemmel, de az igazi baj az volt, hogy azt vettem észre, hogy minden nyugisabb pillanatban nyúlok a telefonom után, és pörgetek. Már kb akkor is, ha van fél percem míg lemegyek a lépcsőn… Ha történt valami, sokszor posztot fogalmaztam már a fejemben, ha büszke voltam valamire, valamelyik tematikus csoportban megosztottam… És rengeteg megerősítést, és „szeretetet” kaptam. A fontos vagyok érzését, az elismeréssel. Egy barátnőm hasonló folyamatot járt be, és mikor már a szélén voltam, hogy drasztikusat lépek, ő azzal vigasztalt, hogy ebből semmi nem igazi. Még ha úgy is érzem, hogy megerősítés és szeretet, akkor sem az. Ezt onnan fogom látni, hogy nem fog hiányzani.
Rágtam, forgattam magamnak, hogy mit tegyek, de nem jutottam el addig, ami évek óta foglalkoztat: kilépni az egész felületről.
Mindig volt indokom miért nem jó ötlet:
- akkor hogyan fogom üzemeltetni a szakmai oldalam
- hogyan tartom majd távolabbi barátokkal a kapcsolatot
- nekem a saját megjelenésem is reklám, ez lehet a munkámban is az alap
- annyi jó dologra is jó a facebook…
És még sorolhatnám. Aztán egyik nap a valós, offline életemben történt valami, ami kiakasztott. Nagyon nagy igazságtalanságnak éltem meg, és ország világnak ki akartam kiabálni, hogy mi történt velem. Felraktam egy videót az üzenőfalamra nem nyilvánosan, és jött is a sok együttérzés. Meg nem csak az. Rólam tudni kell, hogy a magánéletemben egy nagyon őszinte, nyitott könyv vagyok, minden jót és rosszat felvállalok, és a véleményemet is. De közben mindig igyekszem tekintettel lenni a többi emberre, hogy rájuk ez hogyan hat, ne bántsak meg másokat. A hirtelen felindulásom olyan módon nyilvánult meg, hogy átgondolatlanul mutattam meg túl sokat, ráadásul nem vártam meg, amíg higgadtabban átértékelem a helyzetet. A videót kb 50-60 ismerős láthatta, és volt – 5-6 ember- akiben erős visszatetszést keltett, hogy nem úgy viselkedtem, amit vallok, például a gyerekeim látszottak a videón. Először nagyon haragudtam azokra, akik nem az én pártomat fogták az igazságtalanságban (még mindig vallom, hogy az történt velünk), de az egyikük kockáztatva, hogy ez megronthatja a kapcsolatunk, szembesített vele, hogy miért nem áll mellém, hogy egy indulatból megosztott tartalommal mennyire szembe mentem azzal, amit képviselek. Ez volt azt hiszem az utolsó pont, hogy meghozzam a FB profilom felfüggesztésének döntését: túl sokat pörgetek, kényszeresen nyúlok a telefonom után, és a platform sem alkalmas arra, hogy zsigerből reagáljunk le dolgokat, ami velem akkor megtörtént, és nem ez volt az első alkalom arra, hogy magam vagy más esetén megtapasztaljam, hogy mennyi félreértés történik ebben az online térben.
Persze volt még sok apróság is: mivel megfogadtam, hogy a covid alatt ellensúlyozva a sok negativitást, minden nap leírom #csakazértisörömök felkiáltással, hogy miért vagyok hálás, noha a nehézségeket is óvatosan mindig behoztam, egy idő után rendszeresen megkaptuk a férjemmel, hogy „ti úgyis jól vagytok, mert látjuk facebook-on”, ami egyre jobban bosszantott. A másik, hogy ennek kapcsán egyes rokonok, gyakorlatilag fel sem hívtak, mert úgyis látták, kb mi zajlik nálunk (látni vélték), mondjuk reakciót nem nagyon kaptunk tőlük. Az egyik ilyen ember a fenti videóm kapcsán azonnal „be is támadt”, amit egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy nem keres, nem reagál semmi tartalomra, amit megosztok, de egy olyan helyzetben, amikor nagyon magam alatt vagyok, 1-2 perc alatt a fejemre olvassa a „bűnömet”. Nagyon megharagudtam, de ez sokat csitult azóta, mert már értem, mi zavarta. Ugyanakkor még mindig döbbenet számomra, hogy semmi kapcsolat nem maradt kb, de pont akkor megnyilvánult… Gondoltam, ha visszavonulok az online térből, hátha majd kíváncsibb lesz, mi van velünk (spoiler: nem így lett).
Nekem pszichológusként nem szakterületem a függőség, de azt éreztem, hogy nem elég nekem a korlátozás, gyökerestül kell a bajt kiirtanom. Épp lelki mélyponton üldögélve próbáltam volna online istentiszteletet hallgatni, mikor belém hasított: itt az idő. Mindent félretéve létrehoztam egy új FB profilt, aminek átadtam a szakmai oldalam adminisztrátorságát, a csoportjaimban elköszöntem, ahol hivatás miatt vagyok, oda beléptem a „kamu” profilommal, a saját csoportok vezetését átadtam. És másnap megnyomtam a passziválás gombot…
Eltelt két hét és egyetlen pillanatra sem bántam meg: utólag örülök, hogy lett egy „kamu” profil, mert ott maradt az alkalmazás a mobilomon, amire jön is az automatikus mozdulat, hogy megnyitom és böngészném… de nincs mit. 2 ismerősöm van, ami muszáj volt, hogy egy-egy csoportba bekerüljek, 4-5 napos bejegyzéseket látok, amik „nem jutalmazóak” a függőségemre, és kilépek. Szép lassan, azt hiszem ki is oltódik a kényszermozdulat.
Úgy érzem jókor léptem meg ezt a fokot: nyitás van, ki lehet mozdulni, felélénkíteni az offline életet. Amit már most látok két hét alatt: 1.5-2 órával csökkent a képernyőidőm, és nagyon átalakult. Munka és magánügyben is sokkal többet egyeztettem messengeren (mert az megmaradt a felfüggesztett profil mellett is), többet telefonáltam barátokkal értelmes módon, és sok lett a navigációs képernyőidő, mert többet mentem a fiúkkal el itthonról, vagy terveztem túraútvonalat.
Hogy még mit érzek?
- Bármennyire nehéz is volt elképzelni, a rengeteg pozitív visszajelzés, amit kaptam online, nem hiányzik. Azt hittem nagyon kellemetlen lesz nélküle, de semmi. És akik ott annyira ragaszkodtak, azóta sem kerestek… Ellenben sok más ember igen. Személyesebben. Valódi kapcsolatként.
- Sokkal türelmesebb vagyok
- Több energiám van
- Nagyon régen éreztem ilyen jól magam a bőrömben
- Több ötletem van, mit csináljunk a fiaimmal, mintha több kreativitásom lenne
- Jobban tudok figyelni mit eszek, és több időm van rá
- Látom kinek számítok/számítunk igazán, és mi az ami nem volt valódi kapcsolat
- Rájöttem, hogy a magán FB-omnak köze sincs a munkámhoz. Az elmúlt 2 hétben is folyamatosan jöttek hozzám új kliensek. Pedig online dolgozom még mindig pszichológusként, de legalább csak munka esetén vagyok képernyőnél.
- Rájöttem, hogy az online tevékenységből mi volt értékes és mi nem. Többen jelezték, hogy hiányozni fognak nekik a napi #sörömeim (ahogy elnevezték a bejelentkezéseim), így azt átmentettem egy blog oldalra. Volt, aki jelezte, hogy így kevesebben fogják olvasni, de arra is rájöttem, hogy ez engem nem érdekel.
- Ami a legerősebb érzésem: a megkönnyebbülés. Meg tudtam tenni és jobb lett. Sokkal.
- Eddig is szántunk időt egymásra a férjemmel, de mivel most nem adok ki sok élményt „ország-világnak”, így most ezeket is „ráöntöm” elsőnek. Többet keresem a számomra fontos embereket, hogy tudjam mi van velük
Hogy ez-e mindenki útja? Nem hiszem. De abban is biztos vagyok, hogy nem voltam a problémámmal egyedül, és hogy sokan gondolkodnak hasonló lépésen, csak nem merik vagy tudják megtenni.
Nos a profil felfüggesztés nem végleges. Bármikor egy belépéssel újra aktiválható. Azt gondolom egy próbát megérhet bárkinek.
Hogy én visszatérek-e az alap profilommal? Fogalmam sincs. Mikor kiléptem, azt gondoltam fél évre teszem, vagy míg egy év múlva vissza nem térek az intézményi munkába is. Most két hét után már nem vagyok ebben biztos. Nem tudom, hogy valaha újra fogom-e aktiválni. Mert így jó most.