- Az első legyen ez: ne ítélkezz. 🙂
(Mondom ezt úgy, hogy közben pontosan tudom: nekem ez az egyik legnehezebb tananyag az életemben.)
Pedig tisztában vagyok az energiájával, a lélektani hátterével, és azzal is, hogy minden egyes fura vagy nehéz viselkedés mögött ott rejtőzik egy mélyebb történet. De hát jó pap is holtig tanul, nem igaz?
Nekem is voltak elveim, mielőtt szülő lettem.
- Van, amit azóta is tartok.
- Van, amit ma már bánok, hogy annyira szigorúan tartottam.
- És van, amit egyszerűen elengedtem az útközben.
- A második egy érdekes terület: a gyerekem nem én vagyok, és a másik anya sem én…
A legnagyobb felismerésem az, hogy a gyerekem egy önálló ember. Saját érzésekkel, gondolatokkal, vágyakkal és preferenciákkal. Persze ezt mindenki tudja, elméletben. gyakorlatban megélni egészen más.
Továbbmegyek: a másik anya sem én vagyok. Ő is a saját mintáival, neveltetésével, szokásaival, korlátaival és csendes terheivel küzd.
- Nem jobb nálam.
- Nem rosszabb nálam.
- Egyszerűen: más.
Más a helyzet, más a gyerek idegrendszere, más az útjuk, és teljesen mások az akadályaik. Ami nálunk csodásan működik a mindennapokban, az lehet, hogy egy másik családban használhatatlan.
Amit kívülről lustaságnak látunk, az lehet, hogy csak más prioritás. Amit rossz szándéknak vélünk, az lehet, hogy csak eltérő értelmezés. És amit hanyagságnak gondolunk, az mögött sokszor csak hiányzó eszközök és segítség áll.
És én közben naponta tanulom, hogy ne akarjak „mindent jobban tudni”. Mert valljuk be: néha én is visszacsúszom a régi mintákba. Az ítélkezésbe. A gyors, felületes következtetésekbe.
„Neked könnyű, mert a te fiad könnyű gyerek!”
Ezt a mondatot is megkaptam már néhányszor. És hogy mi az igazság?
Részben igen, az. Egyrészt önmagától is az, másrészt pedig rengeteget teszünk is érte nap mint nap.
Más részben meg nagyon nem. A gyerekem iszonyúan aktív, akaratos és elképesztően erős jellemű kisfiú. Ezt nem lehet csak úgy „elengedni” vagy félvállról venni: ebben 100%-ig benne kell lenni, kezelni kell, és jelen kell lenni a mindennapjaiban.
- A harmadik fontos dolog, amit megtanultam magamról: nem vagyok önző.
Sőt. Sokkal több szeretet és türelem van bennem, mint amit valaha feltételeztem magamról. (Mondjuk ha teljesen őszinték vagyunk: leginkább a kisfiammal, Mórral vagyok ennyire türelmes… 🙂 De vele végtelenül.) Minden korábban elképzelt határomat túllépve.
Mi lehet a valódi segítség?
Talán ez a legfontosabb lecke az egész szülőségben: nem az a kérdés, hogy „ki csinálja jól”.
Hanem az, hogy képes vagyok-e meglátni a másikban az embert? Tudom-e őt úgy segíteni a saját útján, hogy közben:
- nem kioktatom,
- nem adok neki újabb feladatokat,
- és nem hibáztatom?
Hanem valóban, szívből mellette állok. 💛
Mühl-Kovács Linda
A Hol lakik a boldogság? könyv szerzője és a HappiNest módszer megalkotója