Aki egy picit is elmélyed gyermeknevelés kérdésében, hogy mi helyes, és mi nem ajánlott, mikor egy picink van, az nagyon hamar találkozik azzal a ténnyel, hogy tilos az adott embert minősíteni, mindig a tettre kell fókuszálni, azt megerősíteni vagy elutasítani. Mégis valamiért kutya nehéz ez úgy, hogy mi más mintát hozunk, sőt sajnos az intézményi rendszerben a mai napig előfordul a nem ideális mód. Miért van ez így, miért kell figyelnünk, hogyan tudunk jól megerősíteni vagy leépíteni egy cselekvést?
Magától értetődő, hogy ha a gyermekünk rosszat csinál, vagy nem úgy cselekszik, ahogyan mi szeretnénk akkor reagálunk, reagálnunk kell. Célunk ugyebár az, hogy többet ne úgy tegyen, hogy az adott cselekvés ne ismétlődjön, megtanítsuk, hogy ez nem kívánatos. Ez most nagyon tankönyvszagún hangzott, de valóban ez történik. Ha távolabbról nézzük, akkor az is igaz, hogy szeretnénk a gyerekünknek megtanítani azt, hogy egy nem megfelelő cselekedetnek következményei vannak, hisz az életben is minden cselekedetünknek van valamilyen következménye, ami lehet jó és lehet rossz is. A megfelelő viselkedést jutalmazzuk, nem megfelelőt régen egyértelműen büntették. Ma már kerüljük a büntetés szót, én szakmailag azt szoktam javasolni, hogy úgy fejezzük ki magunkat, hogy következményt adunk a gyermekünknek. Megmutatjuk neki, hogy minden tettének valamilyen következménye van. Ahhoz, hogy ez működjön a nevelésben, szükség van arra, hogy a gyerek lássa, hogy az adott cselekedetének milyen következményei lehetnek, tehát amikor valamit helytelenül cselekszik, akkor elmondjuk neki, hogy ha ezt nem fejezi be, akkor mi fog történni, mindezt nyugodtan, mert hogyha idegesek vagyunk akkor azt tanulja meg, hogy mi dühből teszünk vele valamit, nem a saját tettének, hanem a mi érzelmi állapotunknak köszönhető a reakciónk. Tudom ez úgy hangozhat, amit kb egy robot képes csak megtenni, hiszen ki az, aki ne kapná fel a vizet, ha a gyereke valami olyan dolgot tesz például, amivel a saját vagy társai életét veszélyezteti. De nem minden cselekedet olyan, ami azonnali érzelmi választ vált ki belőlünk, sokszor látom azt, hogy azért lesz dühös egy felnőtt a gyermekére, mert már nagyon sokszor rászólt, mégsem tette meg, amit kértek tőle. A munkám során és a saját gyermeknevelésemben is azt tapasztaltam meg, hogy ez az a pont, ahol elcsúsznak a nevelési elveink a konkrét cselekedettől. Mert minden egyes plusz rá szólással, amit a gyermekünk nem vesz figyelembe, nő negatív érzelmi szintünk, és eljutunk arra a pontra, amikor megelégeljük, hogy nem figyel, amikor már dühösek vagyunk, szakmailag úgy mondanánk, hogy már csökkent a kognitív kapacitásunk, tehát nem tudjuk átgondolni, hogy mit cselekszünk. Ilyenkor sokszor a saját beidegződéseink, gyermekkori tapasztalataink aktiválódnak, hogy minket hogyan kezeltek. Ekkor sokszor kiabálni kezd a szülő, rosszabb esetben fizikailag fegyelmezi meg valaki a gyermekét, ami teljes mértékben elfogadhatatlan. És ez az a pont amikor már nagyon könnyen fordul elő, hogy a szülő nem a gyermeke cselekedetére reagál a szavaival, hanem úgy fogalmaz ami a gyermek egész személyiségét minősíti. Az ilyen minősítések, melyeket dühös, tehetetlen állapotunkban kimondunk, még ha nem is gondoljuk komolyan, kihat a gyermek teljes személyiségfejlődésére. Ilyenek lehetnek: a te süket vagy? buta vagy? hülye vagy? béna vagy? tipikus kifejezések és még sorolhatnánk sajnos, mik csúsznak ki egy szülő vagy akár egy nevelő, pedagógus, gondozó száján.
Az talán mindenki számára egyértelmű, hogy ezek helyett olyan kifejezéseket érdemes használni, hogy „látom nem figyelsz”, „ez butaság”, „most nem sikerült ügyesen, mert nem figyeltél oda, legközelebb figyelj jobban”, és hasonlók. Hogy mi kell ahhoz, hogy ez valóban így menjen? Mindenképpen kell az, hogy még türelmesek legyünk, és ne akkor akarjunk már reagálni, mikor elfogyott a kognitív kapacitásunk, amikor már tehetetlenségből cselekszünk. Ehhez én azt szoktam javasolni a szülőtársaknak és klienseimnek, hogy mikor a gyermeküktől szeretnének valamit, akkor szóljanak neki egyszer, második szólásnál helyezzék kilátásba, hogy mi lesz a következmény, és harmadikra pedig történjen meg a beígért következmény. Erre azért van szükség, mert nem fogy el a türelmünk, még szeretettel tudjuk ezeket a határokat tartani, a gyermekünk azt érzi, hogy el van fogadva, de egy adott cselekvésre történik egy reakció.
Tipikus hibalehetőségként látom, amikor az egyik szülő következetesebb, a másiknak több fér bele, és utóbbi sokáig tűr, aztán egyszer csak robbanásszerűen adja meg ugyanazt a következményt, amit következetes társa előre belengetett, de utóbbinál nem fog ugyanígy hatni, hiszen a semmiből történt egy be nem ígért esemény ahelyett, hogy a gyermek látta volna mi fog történni.
Fontos tudni azt, hogy a szakmai tapasztalat is azt mutatja, hogy azok a gyermekek a legboldogabbak, legmagabiztosabbak, akiket nagyon pontos határok vesznek körbe, akik tudják, hogy meddig mehetnek el, mik a tetteik következményei, ugyanakkor megvan a keretek közötti kellő szabadságuk, hogy megtapasztalják saját magukat. Azon gyerekek, ahol nincsenek pontos határok, vagy túl sok a határ, szoktak szorongóvá vagy agresszívvá válni, mert nem tudják azt a fajta működés módot magukévá tenni, ami a világban és a társas közegben is jellemző. Ugyanez igaz lehet a gyermekközösségekben is, hogyha nem pontosak a felnőttek által támasztott határok, vagy túl szűkek, az a gyermekekben feszültséget kelthet.
Elképesztő hosszútávú hatása van az élettel való elégedettségre, az élet szemléletünkre az, hogy miképpen támaszttak határokat velünk szemben gyermekorunkban, hogy mennyire minősítettek minket egy-egy következményadás során. Az a tapasztalat, hogy például a transzcendens, feljebbvaló hatalommal kapcsolatos gondolatokat meghatározza mindezen élményünk, ami – ha valaki nem vallásos is – befolyásolja az életet. Ha pl egy büntető, elítélő istenség, sors él a gondolatainkban, az kihat az életszemléletünkre, kihat arra, hogy mennyire félünk a jövőtől, a holnaptól, hogy mennyire tartjuk maguk jónak és értékesnek. És mindezt bizony meghatározza az, hogy velünk hogyan bántak gyermekkorunkban nevelési helyzetekben, és meghatározza a gyermekeink képét is saját magukról, hogy mi hogyan adjuk a kereteket korlátokat az életükbe.
Állítsunk megfelelő mennyiségű határt gyermekeink elé, ezeket tartassuk be következetesen, de türelemmel, kellő időben adott, negatív érzelmektől mentes következményekkel. Hiszem, hogy egy boldogabb, kiteljesedettebb, egymással együttélni tudó generáció nőhet fel így.